Az Alkotmánybíróság elutasította a Kúria sajtó-helyreigazítás ügyében hozott döntése alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt. Az indítvány alapjául szolgáló ügyben a volt polgármester indítványozó sajtó-helyreigazítást kért a politikai ellenfele által tartott, állítása szerint valótlan állításokat közlő, sajtótájékoztatóról tudósító sajtótermék kiadójától. A kiadó a helyreigazítás közzétételét megtagadta, arra hivatkozva, hogy a sajtótájékoztatón elhangzottakat közölte, és a tartalom egyebekben egy politikai, közéleti vita keretei közé illeszkedik, így sajtó-helyreigazításnak nincs helye, mire az indítványozó sajtó-helyreigazítási pert indított. A felülvizsgálati eljárás során eljáró Kúria a felperes indítványozó kérelmének helyt adó első- és másodfokú döntéseket megváltoztatta, elutasítva a felperes keresetét. Az alkotmányjogi panaszban az indítványozó kifejtette, hogy a sérelmezett közlések nem vélemények, hanem valótlan tényállítások voltak, ezt a Kúria az eljárása során figyelmen kívül hagyta, és az állandó alkotmánybírósági gyakorlatra sem volt tekintettel. Az indítványozó hangsúlyozta, hogy álláspontja szerint a tényállás szerinti sajtó-tájékoztató tekintetében semmilyen körülmény nem mentesítette az alperest a valótlan híresztelés vonatkozásában, mivel az indítványozó nem volt jelen a sajtótájékoztatón, és az alperes később sem biztosította az indítványozó részére a válaszadás lehetőségét. Az Alkotmánybíróság a határozatában megállapította, hogy bár az alperes valóban nem adott lehetőséget a sajtó-tájékoztatón elhangzottaknak a cikkben való cáfolatára, összességében mégis megállapítható, hogy a cikk tájékoztatása megfelelt a sajtó-tájékoztatókkal szembeni alkotmányos követelményeknek. A cikk egy helyi közéleti szereplő által elmondottakat idézte, amelynek tartalma az érintett frakcióvezető és az indítványozó mint polgármester közötti közéleti/politikai vitára volt visszavezethető, az alperes pedig ahhoz nem fűzött további értékelést, továbbá a közölt idézet forrása is egyértelműen beazonosítható volt; megállapítható tehát, hogy az alperes által közölt cikk tényszerűen tájékoztatott a sajtó-tájékoztatón elhangzottakról. Az Alkotmánybíróság hangsúlyozza, hogy egy közlést, így egy sajtócikk tartalmát is teljes egészében kell értékelni, és az abban megfogalmazottak kapcsán figyelembe kell venni annak a politikai vitába való beágyazódottságát is. A cikk alapjául szolgáló vita nem kizárólag a kifogásolt cikkben jelent meg és volt nyomon követhető, az ugyanis az indítványozó és a helyi fideszes frakcióvezető között ebben és más témában is régóta zajlott (zajlik). Ebben a vitában pedig számos helyen lehetősége volt az indítványozónak saját álláspontját ismertetni, és ezáltal a vitában elhangzó kritikákra reagálni. Az Alkotmánybíróság így az alkotmányjogi panaszt elutasította.

Az Alkotmánybíróság elutasította a Pesti Központi Kerületi Bíróság, a Fővárosi Törvényszék és Kúria gyermek jogellenes elvitele tárgyában hozott döntései alaptörvény-ellenességének megállapítása és megsemmisítése tárgyában előterjesztett alkotmányjogi panaszt. Az indítvány alapjául szolgáló ügyben az indítványozó házastársával együtt két gyermeküket Kanadában nevelte. Az indítványozó, miután férje életveszélyesen megfenyegette, a gyermekekkel a férj hozzájárulása nélkül a végleges hazatérés szándékával Magyarországra utazott. Az apa a bíróságokat kérte, hogy rendeljék el a két gyermek visszavitelét a szokásos tartózkodási helyükre. Az elsőfokú bíróság elrendelte a gyermekek visszavitelét, amely döntést a másodfokú bíróság helyben hagyott, a Kúria pedig hatályában fenntartott. Az indítványozó álláspontja szerint a döntések sértik az anyának a gyermekek neveléséhez való jogát, a gyermekek érdekeit; a bíróságok eljárása továbbá az indítványozó tisztességes bírósági eljáráshoz való alapjogát is sértette, mivel a döntést a bíróság felnőtt szakpszichológus véleményére alapozta, valamint nem vizsgálták, hogy a gyermekek lakhatása Kanadában milyen módon valósul meg, nem jártak el tehát megfelelő körültekintéssel a gyermekek érdekeinek vizsgálata során. Az Alkotmánybíróság határozatában megállapította, hogy az eljáró bíróságok részletesen megvizsgálták azokat az objektív körülményeket és feltételeket (szokásos tartózkodási hely, elvitel jogellenessége, szülői felügyelet tényleges gyakorlása), melyeket a nemzetközi és a hazai szabályozás megkíván. Emellett kellő alapossággal és körültekintéssel vizsgálták meg azt is, hogy a gyermekek visszavitele a gyermekek számára milyen pszichés, vagy testi következményekkel járna, járhatna. A bíróság szakértőt rendelt ki, aki a szakvéleményét előterjesztette és azt a bíróság a bizonyítási eljárás során tekintetben vette és értékelte. A tisztességes eljáráshoz való jog sérelmét nem eredményezi az a körülmény, hogy az eljárás egyik résztvevője szerint a bíróságok a rendelkezésre álló bizonyítékokból téves következtetést vontak le. Mindezekre tekintettel az Alkotmánybíróság azt állapította meg, hogy a vizsgált bírósági határozatok nem eredményezték az indítványozó tisztességes eljáráshoz való joga sérelmét és nem vezettek a gyermekek Alaptörvényben foglalt jogainak kiüresedéséhez.

Az Alkotmánybíróság alaptörvény-ellenesnek nyilvánította és megsemmisítette a Kúria személyiségi jog megsértése tárgyában hozott ítéletét. Az alkotmányjogi panasz alapjául szolgáló ügyben az alperes által üzemeltetett internetes oldalon két konkrét időpontban közzétett írásaiban, valamint a honlapján tárolt tudósításaiban, az indítványozó hozzájárulása nélkül nyilvánosságra hozta a nevét, korábbi munkahelyeinek megnevezését, élettársi kapcsolatának tényét és élettársának nevét, valamint élettársa családi kapcsolatait, ezen keresztül az indítványozó tágabb értelemben vett családjával kapcsolatos adatait. Az indítványozó személyiségi jogsértés miatt pert indított az oldalt üzemeltető alperes ellen, mert az nézete szerint a fenti közlésekkel megsértette a magánélethez és a személyes adatok védelméhez fűződő személyiségi jogát. Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét teljes egészében elutasította, a másodfokú bíróság az ítéletet részben megváltoztatta, és megállapította, hogy az alperes azzal, hogy az általa üzemeltetett internetes sajtótermékben megjelent konkrét cikkében közzétette a felperes nevét, valamint korábbi munkahelyének megnevezését, jogviszonya megszűnésének időpontját, és módját, ottani munkaköri beosztását, megsértette a felperes személyes adatok védelméhez fűződő személyiségi jogát. A Kúria felülvizsgálati eljárásában ítéletével a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte, az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és a keresetet teljes terjedelmében elutasította. A Kúria ítéletében megállapította, hogy az ügy, amelynek kapcsán az indítványozó adatait közzétették, kiemelt közérdeklődésre számot tartó ügynek minősült, és a bíróságoknak abban kellett dönteniük, hogy a szabad véleménynyilvánításhoz való jog, a sajtószabadság, az előadott ügyről való tájékoztatás elsőbbséget élvez-e a felperes személyes adatainak védelméhez képest. Az indítványozó alkotmányjogi panaszában kifejtette, hogy a Kúria nem vette figyelembe, hogy ő nem részese az ítélet által hivatkozott közügynek, büntetőeljárás nem indult ellene, de még tanúként sem hallgatták meg; álláspontja szerint személyes kapcsolatainak ténye önmagában nem képez közérdeklődésre számot tartó körülményt. Az Alkotmánybíróság a felperes nevének hozzájárulása nélküli nyilvánosságra hozatalával összefüggésben arra a következtetésre jutott, hogy a kiemelt jelentőségű ügyben történő tájékoztatás mint a véleménynyilvánítás joga más, az indítványozó magánszféráját kímélő, azt nem sértő módon, például a név nélkül történő tudósítással is elérhető lett volna, figyelemmel különösen az indítványozó nem közszereplő voltára; a Kúria döntése meghozatala során tehát az alapjogok kíméletes kiegyenlítését nem biztosította. Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy helytelen a kúriai döntés azon érvelése, amely szerint egy hír hitelessége, illetve annak megítélése önmagában egy adott személy nevének a nyilvánosságra hozatalával lenne megerősíthető; ezért az Alkotmánybíróság arra a következtetésre jutott, hogy a kúriai döntés sértette az indítványozó magánszférához való jogát, így az ítélet megsemmisítéséről döntött.

Az Alkotmánybíróság elutasította a Kúria személyiségi jog megsértése tárgyában hozott ítélete alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt. Az alkotmányjogi panasz alapjául szolgáló peres eljárásban megállapított tényállás szerint az alperes által üzemeltetett internetes oldal három konkrét időpontban közzétett írásaiban az indítványozó mint felperes hozzájárulása nélkül hozta nyilvánosságra a nevét, korábbi munkahelyeinek megnevezését, élettársi kapcsolatának tényét, élettársa nevét, továbbá élettársának családi kapcsolatait, ezen keresztül a tágabb értelemben vett családjával kapcsolatos adatokat, a felperes és élettársa korábbi közös nyaralásának helyszínét, illetve azokat a közösségi portálokat, amelyeken a felperes regisztrált és korábban megtalálható volt. Ezzel az alperes, a felperes nézete szerint, megsértette a felperes magánélethez és személyes adatok védelméhez fűződő személyiségi jogát; ezért pert indított az alperes ellen, a fentiek alapján a magánéletéhez és személyes adatai védelméhez fűződő személyiségi jogának megsértése megállapítását, valamint az alperes további jogsértéstől való eltiltását kérve. Az elsőfokú bíróság ítéletével megállapította, hogy az alperes azzal, hogy az általa kiadott internetes sajtótermékben cikkben közzétette a felperes munkáltatóinak nevét, illetve korábbi nyaralása helyszínét, megsértette a felperes személyes adatok védelméhez és a magánélet sérthetetlenségéhez fűződő személyiségi jogát. Az másodfokú bíróság ítélete az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta és azt is megállapította, hogy az alperes azzal, hogy az általa kiadott internetes sajtótermékben megjelent cikkben közzétette a felperes nevét, megsértette a felperes személyes adatok védelméhez fűződő személyiségi jogát; ezt meghaladóan a per főtárgya tekintetében az elsőfokú ítéletet helyben hagyta. A Kúria a jogerős ítélet felülvizsgálattal támadott rendelkezését hatályában fenntartotta. Az indítványozó álláspontja szerint a kúriai döntés alaptörvény-ellenessége egyrészt abban áll, hogy indokolásában nem foglalt állást az indítványozó magánéletére, élettársának beazonosítására, családi kapcsolataira vonatkozó közlések kapcsán a szükségesség-arányosság kérdésében; utalt továbbá az indítvány arra, hogy a bíróságok nem vették figyelembe, hogy az indítványozó nem részese az ítélet által hivatkozott közügynek. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a kúriai ítélet az indítványozó családi kapcsolataira vonatkozó tényállításokkal összefüggésben érdekmérlegelése során helyesen állapította meg a releváns alkotmányossági szempontokat és abból az Alaptörvény releváns rendelkezéseinek megfelelő következtetést vont le. Figyelemmel arra, hogy a felperes konkrét nevének hozzájárulása nélküli közzétételére nézve a jogerős másodfokú bíróság megállapította a jogsértést, így nem vezetett az indítványozó magánélet védelméhez való alapjoga alaptörvény-ellenes korlátozásához. Így a kifogásolt bírói döntés biztosította az érintett alapjogok kíméletes kiegyenlítését, ezért a Kúria döntése nem alaptörvény-ellenes.

Az Alkotmánybíróság alaptörvény-ellenesnek nyilvánította és megsemmisítette a Kúria személyiségi jog megsértése tárgyában hozott ítéletét. Az alkotmányjogi panasz alapjául szolgáló ügyben az alperes által működtetett televíziós csatorna három konkrét időpontban sugárzott Híradó című műsorában olyan közlések hangzottak el, amelyekben az indítványozó hozzájárulása nélkül nyilvánosságra hozta a nevét, korábbi munkahelyeinek megnevezését, élettársi kapcsolatának tényét és élettársának nevét, valamint élettársa családi kapcsolatait, ezen keresztül az indítványozó tágabb értelemben vett családjával kapcsolatos adatait. Az indítványozó személyiségi jogsértés miatt pert indított a televíziós csatorna alperes ellen, mert az nézete szerint a fenti közlésekkel megsértette a magánélethez és a személyes adatok védelméhez fűződő személyiségi jogát. Az elsőfokú bíróság az indítványozó keresetét elutasította, amelyet a másodfokon eljáró ítélőtábla részben megváltoztatott, de a per főtárgya tekintetében helyben hagyott. Az indítványozó a jogerős döntés ellen beadott felülvizsgálati kérelmét a Kúria a kérelem hiányosságai miatt hivatalból elutasította, az alperes felülvizsgálati kérelmét megalapozottnak találta, és az elsőfokú bíróság ítéletét helyben hagyta. A Kúria ítéletében megállapította, hogy az ügy, amelynek kapcsán az indítványozó adatait közzétették, kiemelt közérdeklődésre számot tartó ügynek minősült, és a bíróságoknak abban kellett dönteniük, hogy a szabad véleménynyilvánításhoz való jog, a sajtószabadság, az előadott ügyről való tájékoztatás elsőbbséget élvez-e a felperes személyes adatainak védelméhez képest. Az indítványozó alkotmányjogi panaszában kifejtette, hogy a Kúria nem vette figyelembe, hogy ő nem részese az ítélet által hivatkozott közügynek, büntetőeljárás nem indult ellene, de még tanúként sem hallgatták meg; álláspontja szerint személyes kapcsolatainak ténye önmagában nem képez közérdeklődésre számot tartó körülményt. Az Alkotmánybíróság a felperes nevének hozzájárulása nélküli nyilvánosságra hozatalával összefüggésben arra a következtetésre jutott, hogy a kiemelt jelentőségű ügyben történő tájékoztatás mint a véleménynyilvánítás joga más, az indítványozó magánszféráját kímélő, azt nem sértő módon, például a név nélkül történő tudósítással is elérhető lett volna, figyelemmel különösen az indítványozó nem közszereplő voltára; a Kúria döntése meghozatala során tehát az alapjogok kíméletes kiegyenlítését nem biztosította. Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy helytelen a kúriai döntés azon érvelése, amely szerint egy hír hitelessége, illetve annak megítélése önmagában egy adott személy nevének a nyilvánosságra hozatalával lenne megerősíthető; ezért az Alkotmánybíróság arra a következtetésre jutott, hogy a kúriai döntés sértette az indítványozó magánszférához való jogát, így az ítélet megsemmisítéséről döntött.

Az Alkotmánybíróság alaptörvény-ellenesnek nyilvánította és megsemmisítette a Kúria személyiségi jog megsértése tárgyában hozott ítéletét. Az alkotmányjogi panasz alapjául szolgáló ügyben az alperes által üzemeltetett internetes oldalon három időpontban az indítványozóval kapcsolatos tudósításokat tett közzé, amelyekben az indítványozó hozzájárulása nélkül nyilvánosságra hozta a nevét, korábbi munkahelyeinek megnevezését, élettársi kapcsolatának tényét és élettársának nevét, valamint élettársa családi kapcsolatait, ezen keresztül az indítványozó tágabb értelemben vett családjával kapcsolatos adatait. Az indítványozó személyiségi jogsértés miatt pert indított az oldalt üzemeltető alperes ellen, mert az nézete szerint a fenti közlésekkel megsértette a magánélethez és a személyes adatok védelméhez fűződő személyiségi jogát. A Kúria felülvizsgálati eljárásában ítéletével a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte, az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és a keresetet teljes terjedelmében elutasította. A Kúria ítéletében megállapította, hogy az ügy, amelynek kapcsán az indítványozó adatait közzétették, kiemelt közérdeklődésre számot tartó ügynek minősült, és a bíróságoknak abban kellett dönteniük, hogy a szabad véleménynyilvánításhoz való jog, a sajtószabadság, az előadott ügyről való tájékoztatás elsőbbséget élvez-e a felperes személyes adatainak védelméhez képest. Az indítványozó alkotmányjogi panaszában kifejtette, hogy a Kúria nem vette figyelembe, hogy ő nem részese az ítélet által hivatkozott közügynek, büntetőeljárás nem indult ellene, de még tanúként sem hallgatták meg; álláspontja szerint személyes kapcsolatainak ténye önmagában nem képez közérdeklődésre számot tartó körülményt. Az Alkotmánybíróság a felperes nevének hozzájárulása nélküli nyilvánosságra hozatalával összefüggésben arra a következtetésre jutott, hogy a kiemelt jelentőségű ügyben történő tájékoztatás mint a véleménynyilvánítás joga más, az indítványozó magánszféráját kímélő, azt nem sértő módon, például a név nélkül történő tudósítással is elérhető lett volna, figyelemmel különösen az indítványozó nem közszereplő voltára; a Kúria döntése meghozatala során tehát az alapjogok kíméletes kiegyenlítését nem biztosította. Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy helytelen a kúriai döntés azon érvelése, amely szerint egy hír hitelessége, illetve annak megítélése önmagában egy adott személy nevének a nyilvánosságra hozatalával lenne megerősíthető; ezért az Alkotmánybíróság arra a következtetésre jutott, hogy a kúriai döntés sértette az indítványozó magánszférához való jogát, így az ítélet megsemmisítéséről döntött.

Az Alkotmánybíróság alaptörvény-ellenesnek nyilvánította és megsemmisítette a Fővárosi Ítélőtábla személyiségi jog megsértése tárgyában hozott ítéletét. Az alkotmányjogi panasz alapjául szolgáló peres eljárásban megállapított tényállás szerint egy napilap és a hozzá kapcsolódó internetes portál az indítványozóval kapcsolatos tudósítást tett közzé, amelyben hozzájárulása nélkül hozta nyilvánosságra az indítványozó nevét, korábbi munkahelyeinek és beosztásának, illetve élettársi kapcsolatának tényét, élettársának nevét, valamint élettársa családi kapcsolatait, ezen keresztül az indítványozó tágabb értelemben vett családjával kapcsolatos adatokat, az indítványozó és élettársa korábbi közös nyaralásának helyszínét, valamint azon közösségi portálokat, amelyeken beregisztrált és korábban megtalálható volt. Az Alkotmánybíróság vizsgálata során megállapította, hogy mind az elsőfokú, mind az elsőfokú ítéletet helyben hagyó, jogerős másodfokú ítélet az Alaptörvényt nem sértő módon állapította meg, hogy az adott ügyben a véleménynyilvánítási jog és a magánszféra konfliktusát kellett feloldani a vonatkozó alkotmányossági szempontok figyelembevételével. Az Alkotmánybíróság az alapjogok kollíziója kiegyenlítésével összefüggésben, az ítélőtábla érdekmérlegelésére nézve megállapította, hogy sem az elsőfokú, sem a jogerős másodfokú ítélet alkotmányossági szempontból nem helytelenül jutott arra a következtetésre, hogy a közügy igen jelentős tárgyi súlya szükségessé teheti a közvélemény tájékoztatásának előtérbe helyezését abban az esetben is, ha az indítványozó (az adott ügy felperese) nem közszereplő, személyes adatai védelméhez képest. Az Alkotmánybíróság a felperes nevének hozzájárulása nélküli nyilvánosságra hozatalával összefüggésben arra a következtetésre jutott, hogy a felperes nevének nyilvánosságra hozatalán kívül a kiemelt jelentőségű ügyben történő tájékoztatás mint a véleménynyilvánítás joga más, az indítványozó magánszféráját kímélő, azt nem sértő módon, például a név nélkül történő tudósítással is elérhető lett volna, figyelemmel különösen az indítványozó nem közszereplő voltára. Az ítélőtábla döntése meghozatala során az alapjogok kíméletes kiegyenlítését nem biztosította. Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy helytelen az ítélőtáblai döntés azon érvelése, amely szerint egy hír hitelessége, illetve annak megítélése önmagában egy adott személy nevének a nyilvánosságra hozatalával lenne megerősíthető; ezért az Alkotmánybíróság arra a következtetésre jutott, hogy a bírói döntés sértette az indítványozó magánszférához való jogát, így az ítélet megsemmisítéséről döntött.

Az Alkotmánybíróság alaptörvény-ellenesnek nyilvánította és megsemmisítette a Kúria személyiségi jog megsértése tárgyában hozott ítéletét. Az alkotmányjogi panasz alapjául szolgáló ügyben az internetes honlap alperes meghatározott időpontokban közölt cikkei, valamint a szintén az alperes által üzemeltetett internetes oldalon tárolt egyik televíziós csatorna által sugárzott híradó meghatározott adásai, az indítványozó hozzájárulása nélkül hozták nyilvánosságra az indítványozó nevét, korábbi munkahelyeinek megnevezését, élettársi kapcsolatának tényét és élettársának nevét, valamint élettársa családi kapcsolatait, ezen keresztül az indítványozó tágabb értelemben vett családjával kapcsolatos adatokat. A kúriai döntés a jogerős ítéletnek az alperest marasztaló részét hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróság ítéletét (a kereset teljes elutasítását) helyben hagyta. Az indítványozó a jogerős döntés ellen beadott felülvizsgálati kérelmét a Kúria a kérelem hiányosságai miatt hivatalból elutasította, az alperes felülvizsgálati kérelmét megalapozottnak találta, és az elsőfokú bíróság ítéletét helyben hagyta. A Kúria ítéletében megállapította, hogy az ügy, amelynek kapcsán az indítványozó adatait közzétették, kiemelt közérdeklődésre számot tartó ügynek minősült, és a bíróságoknak abban kellett dönteniük, hogy a szabad véleménynyilvánításhoz való jog, a sajtószabadság, az előadott ügyről való tájékoztatás elsőbbséget élvez-e a felperes személyes adatainak védelméhez képest. Az indítványozó alkotmányjogi panaszában kifejtette, hogy a Kúria nem vette figyelembe, hogy ő nem részese az ítélet által hivatkozott közügynek, büntetőeljárás nem indult ellene, de még tanúként sem hallgatták meg; álláspontja szerint személyes kapcsolatainak ténye önmagában nem képez közérdeklődésre számot tartó körülményt. Az Alkotmánybíróság a felperes nevének hozzájárulása nélküli nyilvánosságra hozatalával összefüggésben arra a következtetésre jutott, hogy a kiemelt jelentőségű ügyben történő tájékoztatás mint a véleménynyilvánítás joga más, az indítványozó magánszféráját kímélő, azt nem sértő módon, például a név nélkül történő tudósítással is elérhető lett volna, figyelemmel különösen az indítványozó nem közszereplő voltára; a Kúria döntése meghozatala során tehát az alapjogok kíméletes kiegyenlítését nem biztosította. Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy helytelen a kúriai döntés azon érvelése, amely szerint egy hír hitelessége, illetve annak megítélése önmagában egy adott személy nevének a nyilvánosságra hozatalával lenne megerősíthető; ezért az Alkotmánybíróság arra a következtetésre jutott, hogy a kúriai döntés sértette az indítványozó magánszférához való jogát, így az ítélet megsemmisítéséről döntött.

Az Alkotmánybíróság alaptörvény-ellenesnek nyilvánította és megsemmisítette a Kúria személyiségi jog megsértése tárgyában hozott ítéletét. Az alkotmányjogi panasz alapjául szolgáló ügyben egy internetes hírújság olyan cikkeket közölt, amelyekben az indítványozó hozzájárulása nélkül nyilvánosságra hozta a nevét, korábbi munkahelyeinek megnevezését, élettársi kapcsolatának tényét és élettársának nevét, valamint élettársa családi kapcsolatait, ezen keresztül az indítványozó tágabb értelemben vett családjával kapcsolatos adatait. Az indítványozó személyiségi jogsértés miatt pert indított a hírportált üzemeltető alperes ellen, mert az nézete szerint a fenti közlésekkel megsértette a magánélethez és a személyes adatok védelméhez fűződő személyiségi jogát. Az elsőfokú bíróság az indítványozó keresetét elutasította, amelyet a másodfokon eljáró ítélőtábla a per főtárgya tekintetében helyben hagyott. Az indítványozó a jogerős döntés ellen beadott felülvizsgálati kérelmét a Kúria a kérelem hiányosságai miatt hivatalból elutasította, az alperes felülvizsgálati kérelmét megalapozottnak találta, és az elsőfokú bíróság ítéletét helyben hagyta. A Kúria ítéletében megállapította, hogy az ügy, amelynek kapcsán az indítványozó adatait közzétették, kiemelt közérdeklődésre számot tartó ügynek minősült, és a bíróságoknak abban kellett dönteniük, hogy a szabad véleménynyilvánításhoz való jog, a sajtószabadság, az előadott ügyről való tájékoztatás elsőbbséget élvez-e a felperes személyes adatainak védelméhez képest. Az indítványozó alkotmányjogi panaszában kifejtette, hogy a Kúria nem vette figyelembe, hogy ő nem részese az ítélet által hivatkozott közügynek, büntetőeljárás nem indult ellene, de még tanúként sem hallgatták meg; álláspontja szerint személyes kapcsolatainak ténye önmagában nem képez közérdeklődésre számot tartó körülményt. Az Alkotmánybíróság a felperes nevének hozzájárulása nélküli nyilvánosságra hozatalával összefüggésben arra a következtetésre jutott, hogy a kiemelt jelentőségű ügyben történő tájékoztatás mint a véleménynyilvánítás joga más, az indítványozó magánszféráját kímélő, azt nem sértő módon, például a név nélkül történő tudósítással is elérhető lett volna, figyelemmel különösen az indítványozó nem közszereplő voltára; a Kúria döntése meghozatala során tehát az alapjogok kíméletes kiegyenlítését nem biztosította. Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy helytelen a kúriai döntés azon érvelése, amely szerint egy hír hitelessége, illetve annak megítélése önmagában egy adott személy nevének a nyilvánosságra hozatalával lenne megerősíthető; ezért az Alkotmánybíróság arra a következtetésre jutott, hogy a kúriai döntés sértette az indítványozó magánszférához való jogát, így az ítélet megsemmisítéséről döntött.

Az Alkotmánybíróság alaptörvény-ellenesnek nyilvánította és megsemmisítette a Kúria ügyeleti díj megfizetése tárgyában hozott ítéletét. Az alkotmányjogi panasz alapjául szolgáló ügyben az alperes kórház megszakítás nélküli tevékenységet folytatott, a későbbi indítványozó felpereseket pedig egy műszakban, munkaidőkeretben, egyenlőtlen munkaidőbeosztásban foglalkoztatta. A felperesek bírósághoz fordultak, és a 2012-2016 közötti időszak tekintetében ügyeleti díjkülönbözet és késedelmi kamata megfizetésére kérték kötelezni az alperest; igényüket arra alapították, hogy a heti pihenőnapjaikon rendszeresen egészségügyi ügyeletet teljesítettek. A Kúria ítélete, amely hatályon kívül helyezte a jogerős ítéletet, és helyben hagyta az első fokon eljáró bíróság döntését, az indítványozók szerint alaptörvény-ellenes, mert lehetővé teszi, hogy az alperes kórház összevonva adja ki a felperes munkavállalót több önálló jogcímen megillető távollétet, így sérült a munkavállalók napi és heti pihenőidőhöz külön-külön való joga, illetve közvetve az arra a napra a munkavégzésért járó többletdíjazáshoz való joga. Az indítványozók a tulajdonhoz való jog sérelmével összefüggésben előadták, hogy az ügyeletben végzett ügyeleti díjkülönbözet mint már elvégzett, de ki nem fizetett munka után járó díjazás (mint már megszerzett tulajdon) alkotmányos tulajdonjogi védelmében kellene hogy részesüljön. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Kúria azon jogértelmezése, miszerint a napi pihenőidő és a heti pihenőnap egy időben kiadható, nem egyeztethető össze az Alaptörvénnyel, mivel abból (a pihenőidők eltérő rendeltetésére tekintettel) az következik, hogy a napi és heti pihenőidő önálló jogcímen illeti meg a munkavállalókat. A Kúria tehát nem vette figyelembe a jogszabály célját és a törvényhozó szándékát, valamint nem az Alaptörvénnyel összhangban értelmezte az alkalmazott jogszabályi rendelkezéseket, mivel az Alaptörvény kimondja, hogy a munkavállalónak joga van a napi és heti pihenőidőhöz; a Kúria jogértelmezése szerint az ügyeletesek elveszítik a napi pihenőidejüket, ha hétköznap ügyelnek, és elveszítik a heti pihenőnapjukat, ha hétvégén ügyelnek. Az Alkotmánybíróság kifejtette, hogy a kúriai jogértelmezés az egészségügyi dolgozók számára biztosított napi és heti pihenőidő jogalkotó által szándékolt terjedelmét oly mértékben leszűkítette, hogy az alaptörvény-ellenességhez vezetett, így az Alkotmánybíróság megsemmisítette a Kúria ítéletét.

Az Alkotmánybíróság alkotmányos követelményként állapította meg, hogy a gyámhivatal a származás kiderítésére irányuló per megindítását megelőzően a vér szerinti apa, a vélelmezett apa, valamint a gyermek alapvető jogaira, ezen túlmenően a házasságon alapuló stabil családi kapcsolatra is kiterjedő, komplex vizsgálatot és érdekösszemérést folytasson le. Az alkotmányjogi panasz alapjául szolgáló ügyben az indítványozó apasági vélelem megdöntésére irányuló pert indított, mert apaságát ugyan DNS-vizsgálat bizonyította, az anya új házasságkötése folytán a gyermek születési anyakönyvi kivonatába mégis az anya új férje került bejegyzésre apaként. Az eljáró bíróság az indítványozó keresetét idézés kibocsátása nélkül elutasította, mivel a Polgári Törvénykönyv taxatív módon felsorolja az apasági vélelem megtámadására jogosultakat, és az abban foglaltak alapján az a férfi, aki magát a gyermek apjának állítja, akkor sem jogosult a más férfira nézve fennálló apasági vélelem megtámadására, ha a gyermek bizonyítottan tőle származik. Az indítványozó szerint ez a szabályozás sérti a nők és férfiak közötti egyenjogúság követelményét; hátrányos megkülönböztetést alkalmaz az apasági vélelem megtámadására nem jogosult vér szerinti apa és az ilyen jogosultsággal rendelkező vélelmezett apa között; nem egyeztethető össze az Alaptörvény jogérvényesítés lehetőségét biztosító cikkével; valamint sérti a gyermek és szülő közötti kapcsolattartást, ebből következően pedig a család mint a társadalom alapegysége integritását. Az Alkotmánybíróság határozatában megállapította, hogy a vér szerinti apának Alaptörvény által védett joga van a származás kiderítéséhez, de önmagában egyenlőségi alapon nem vezethető le az Alaptörvényből a biológiai apának a más férfi tekintetében fennálló apasági vélelem megdöntésére irányuló közvetlen keresetindítási joga. Az Alkotmánybíróság továbbá kifejtette, hogy a Polgári Törvénykönyv alapján az apaság nem az anya egyoldalú elhatározásán múlik: az apasági vélelmet nem az anya egyoldalú elhatározása, nyilatkozata, hanem a törvény keletkezteti, és az anya az apaság vélelmének a megdöntése céljából is csak a gyámhatóság jóváhagyásával, kiskorú gyermekével együttesen indíthat pert; az indítványba foglalt érvek alapján tehát az apasági vélelem megtámadására jogosultak felsorolása és a férfi-női egyenjogúság kérdése között alkotmányjogi összefüggés nem áll fenn. A gyermeknek a családi viszonyok rendezettségéhez és stabilitásához fűződő érdekére tekintettel a családi jogállás kívülről történő megkérdőjelezhetősége szűk körre kell hogy legyen szorítva; mindaddig, amíg a fennálló apasági vélelem a rendeltetését betölti, és a gyermeknek a védelemhez és gondoskodáshoz való jogát biztosítja, az az észszerű, hogy egy családon kívüli személy egyoldalú elhatározással, a fennálló apasági vélelem megtámadására ne lehessen közvetlenül jogosult. Az Alkotmánybíróság ezek alapján az alkotmányjogi panaszt elutasította, de a közvetett, eseti gyám útján történő jogérvényesítéshez kapcsolódóan alkotmányos követelményt állapított meg.

Az Alkotmánybíróság elutasította a víziközmű-szolgáltatásról szóló törvény egy rendelkezése alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére, továbbá a folyamatban lévő ügyben történő alkalmazásának kizárására irányuló bírói kezdeményezést. Az indítvány alapjául szolgáló ügyben a felperes árverésen megszerezte egy ingatlan tehermentes tulajdonjogát, és később jutott csak tudomására, hogy az ingatlanon az ivóvíz-szolgáltatás szűkítő beszerelésével korlátozásra került, ugyanis az alperes víziközmű-szolgáltató a felhasználási helyen az ingatlan korábbi tulajdonosa által felhalmozott tartozást tartott nyilván. A felperes ekkor a későbbi indítványozó bírósághoz fordult, keresetében azt kérve, hogy a bíróság kötelezze az alperes víziközmű-szolgáltatót a korlátozás nélküli vízszolgáltatás nyújtására. A támadott szabályozás értelmében azonban azokban az esetekben is lehetséges az ivóvíz-szolgáltatás korlátozásának fenntartása, amikor a fogyasztási hely tulajdonjogát az árverési vevő eredeti módon, és nem pedig a korábbi tulajdonostól szerezte meg (mely esetben egyáltalán nem szükségszerű, hogy az árverés során a vevő bármilyen formában tudomást szerezzen a fennálló rendezetlen követelésről). Az eljáró bíró indítványa szerint ez a rendelkezés az Alaptörvényben foglalt testi és lelki egészséghez való jog, illetve az emberhez méltó lakhatás feltételeit és a közszolgáltatásokhoz való hozzáférést biztosító jog sérelmét idézi elő. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a támadott törvényi rendelkezésnek jelen esetben van olyan értelmezése, mely az Alaptörvénnyel összhangban álló eredményre vezet, ha a felhasználási hely új tulajdonosa nem tartozik felelősséggel a korábbi tulajdonost terhelő tartozásokért. A valódi alkotmányjogi problémát az okozza, hogy a tényleges jogi helyzet nem tesz különbséget az eredeti és származékos tulajdonszerzésre vonatkozó szabályok között. Ahogyan arra a Kúria egy eseti döntése is rámutatott, nincs jogértelmezéssel feloldandó ellentmondás az ágazati szabályozás és a Polgári Törvénykönyv, illetőleg a víziközmű-szolgáltatásról szóló törvény eredeti tulajdonszerzésre vonatkozó szabályozása között, ugyanakkor azt is elismeri, hogy az ingatlant árverés útján megszerző fogyasztó az informálódás és igényérvényesítés szempontjából hátrányosabb helyzetben van, mintha szerződéses jogviszonyban szerzett volna tulajdont. Mivel az Alkotmánybíróság a jelen bírói kezdeményezés keretei között arra a következtetésre jutott, hogy az indítványban hivatkozott alaptörvényi rendelkezések alapján az alaptörvény-ellenesség nem állapítható meg, ezért a bírói kezdeményezést elutasította.

Az Alkotmánybíróság elutasította a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról szóló törvény egyes rendelkezései alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt. Az indítványozó vallási egyesület az eljárás indokaként előadta, hogy 1998 óta egyházként volt nyilvántartásba véve, egyházi működése ezen időponttól kezdve folyamatosan fennállt, és fenn is áll, azonban más formában, mivel a hatályos törvény alapján megvonták tőle egyházi státuszát. Az indítványozó a törvény rendelkezése ellen az Emberi Jogok Európai Bíróságához is fordult, melynek következében az állam a nem vagyoni kárait megtérítette, egyházi státuszát azonban nem állította vissza. A törvény ezt követően módosított szabályozása az indítványozó nézete szerint továbbra is alaptörvény-ellenesen tesz különbséget a vallási tevékenységet végző szervezetek között, és gátolja, hogy a korábban fennálló státuszát a maga teljességében visszanyerje. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az indítvány központi kérdése az, hogy a jogi személyiséggel rendelkező vallási közösségek kategorizálása és a különböző csoportok eltérő megítélése megfelel-e az Alaptörvény rendelkezéseinek. Az Alkotmánybíróság leszögezte, hogy az állam tartalmi kérdésekben a vallások és vallási közösségek önértelmezésére hagyatkozik, ugyanakkor – a vallásszabadsághoz, és ezen belül az együttes vallásgyakorlás jogához igazodóan – tárgyilagos és észszerű feltételeket határozhat meg a sajátos jogi formában, egyházként történő elismerés tekintetében. A különböző egyházi kategóriák objektív alapon történő létrehozása nem ellentétes az Alaptörvénnyel, mindemellett az egyházi jogállás megszerzésére, az egyházi elismerésre vonatkozó állami döntés nem lehet önkényes, a döntés alapjául szolgáló eljárásnak meg kell felelnie a tisztességes eljáráshoz való jogból eredő követelményeknek. A vallásszabadság jogából okszerűen következik a vallás szabad gyakorlása, a vallási meggyőződés szabad hirdetése, illetve más, lelkiismereti meggyőződésre visszavezethető magatartás tanúsítása; az azonban nem következik a vallásszabadság egyéni alapjogából, hogy bármely magánszemélynek vagy közösségnek Alaptörvényre visszavezethető joga lenne arra, hogy vele az állam együttműködjön közösségi célok elérése érdekében. A bevett egyház és a többi vallási közösség megkülönböztetése közvetlenül az Alaptörvényen alapul; egyebekben a többi vallási közösség kategorizálására nincs alaptörvényi utalás, arról a támadott törvény rendelkezik. A törvény döntően két szempontot vesz figyelembe: azt, hogy az adott közösség mióta létezik és hogy hány tagja van. Ezen szempontok az egyéni vallásszabadság szempontjából mellékesek, az azonban nem állítható, hogy önkényesek lennének annak megállapítására, hogy a vallási közösség mennyire meghonosodott, milyen szerepet tölt be a társadalomban. A társadalomban betöltött szerep pedig észszerű indoka lehet a csoportképzésnek. Az Alkotmánybíróság mindezek alapján az indítványozó alkotmányjogi panaszában foglalt egyik törvényi rendelkezést sem találta alaptörvény-ellenesnek, így az indítványt elutasította.

Az Alkotmánybíróság elutasította a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról szóló törvény egyes rendelkezései alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt. Az indítványozó vallási közösségek kifogásolták, hogy a magánszemélyek befizetett jövedelemadójának felajánlott része után járó állami kiegészítésre csak bejegyzett és bevett egyházak jogosultak, ez pedig a többi vallási közösséggel szemben hátrányos megkülönböztetést valósít meg. Az indítványozók alaptörvény-ellenesnek tartották továbbá, hogy az iskolai hittanoktatás lehetősége nem áll fenn valamennyi jogi személyiséggel rendelkező vallási közösség számára. Az indítványozók azt is sérelmezték, hogy bár a bevett egyház a legkedvezőbb kategória, nincs objektív feltételrendszere annak, hogy mely vallási közösségeket lehet egyházként elismerni, és hogy erről a kérdésről az Országggyűlés dönt, így politikai döntés eredménye. Az indítványozók a törvény azon szövegrészeinek megsemmisítését is kérték, melynek megfelelően bíróságnak kell döntést hoznia arról, hogy egy közösség vallási tevékenységet folytat-e, mivel ez a rendelkezés sérti az állam és az egyház különvált működésének elvét. Az Alkotmánybíróság határozatában többek között megállapította, hogy nem következik a vallásszabadság egyéni alapjogából, hogy bármely magánszemélynek vagy közösségnek Alaptörvényre visszavezethető joga lenne arra, hogy vele az állam együttműködjön közösségi célok elérése érdekében. Az állam a különböző vallási meggyőződések között azok természetfelettire irányuló tartalma alapján nem tehet különbséget, ugyanakkor az olyan jogintézmények tekintetében, ahol az állam és egy vallási közösség között együttműködés jön létre, a vallási közösség világi joghoz és az alkotmányos értékrendhez való viszonyulását figyelembe veszi. Ebből okszerűen következik, hogy a vallási közösségek alkotmányos védelme is egyenlő, függetlenül a vallási közösség jogi megítélésétől, tagjainak számától vagy közösségi tevékenységekben való részvételéül. Az állam a vallásszabadság gyakorolhatósága tekintetében nem alkalmazhat eltérő mércét az egyes közösségek számára. A hitéleti tevékenység állami támogatása, bár kapcsolódik a vallásszabadság gyakorlásához, nem olyan jogosultság, ami az Alaptörvényből kényszerítően következne, így a hitéleti tevékenység támogatására nem lehet alkotmányos igényt formálni a vallásszabadság egyéni alapjogára hivatkozással. Az Alkotmánybíróság mindezek alapján az indítványozók alkotmányjogi panaszában foglalt egyik törvényi rendelkezést sem találta alaptörvény-ellenesnek, így az indítványt elutasította.

Az Alkotmánybíróság alkotmányjogi panasz alapján indult eljárásában alaptörvény-ellenesnek nyilvánította és a Kúria felülvizsgálati eljárása keretében megtiltotta az alkalmazását a pedagógusok és közalkalmazottak jogállásáról szóló törvény végrehajtásáról szóló kormányrendelet korábban hatályban lévő szövegrészének. Az összevont alkotmányjogi panaszok alapjául szolgáló ügy lényege szerint az indítványozók nyugdíjba vonulásukat követően nehéz körülmények között végzett munkáért járó pótlék utólagos megfizetésére nyújtottak be kérelmet, majd fizetési felszólítást munkáltatójukhoz, amely bírósági eljáráshoz vezetett. A Kúria a támadott ítélete indokolásában kifejtette, hogy a vonatkozó jogszabályi rendelkezés szerint ilyen pótlékra az jogosult, aki társadalmi-gazdasági szempontból elmaradott települések között szereplő községben végzett munkát; a város, amelyben az indítványozók a munkájukat végezték, pedig nem tekinthető községnek. Az indítványozók alkotmányjogi panaszukban arra hivatkoztak, hogy ők olyan település köznevelési intézményében végezték munkájukat, mely nem csak társadalmi-gazdasági és infrastrukturális szempontból elmaradott, hanem az országos átlagot jelentősen meghaladó munkanélküliséggel is sújtott, azonban városi címe miatt a köznevelési intézményben dolgozó közalkalmazottak mégsem jogosultak a nehéz körülmények között végzett munkáért járó pótlékra. Az Alkotmánybíróság alapvető alkotmányjogi jelentőségűnek és egyben a bírói döntést érdemben befolyásoló kérdésnek tekintette azt, hogy a nehéz körülmények között végzett munkáért járó pótlékra való jogosultság feltételei tekintetében valóban fennáll-e az indítványozók által állított hátrányos megkülönböztetés. Az Alkotmánybíróság határozatában megállapította, hogy a vizsgált pótlék célja, hogy többletjuttatásban részesítse azokat a közalkalmazottakat, akik tevékenységüket nehéz körülmények között végzik, és e tekintetben a település jogállása nem bír relevanciával. A lefolytatott vizsgálat eredményeként az Alkotmánybíróság tehát megállapította, hogy a támadott rendelkezésben megfogalmazott kritériumoknak egyébként egyformán megfelelő községi és a városi köznevelési intézményekben foglalkoztatottak között (akár nevelési oktatási tevékenységükben, feladataikban) nem ismerhető fel olyan lényegi eltérés, amely a nehéz körülmények között végzett munkáért járó pótlékra való jogosultság eltérő szabályozását indokolná; a nehéz körülmények a települési jogállástól függetlenül fennállnak. Mindezekből következően az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy a nehéz körülmények között községben vagy városban foglalkoztatottak közötti különbségtételnek nincsen észszerű indoka, ami jogalkotói mulasztásnak is minősíthető; így tehát a támadott jogszabályi rendelkezés „szereplő község” szövegrészét megsemmisítette, és a vonatkozó ügyben alkalmazási tilalmát rendelt el.

A Győri Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság egy folyamatban lévő, földforgalmi tárgyú jogvitával kapcsolatos perben a Földforgalmi törvénnyel összefüggő egyik törvényi rendelkezés megsemmisítését kérte az Alkotmánybíróságtól. Az Alkotmánybíróság a bírói kezdeményezést elutasította, de emellett hivatalból megállapította, hogy a mező- és erdőgazdasági földek forgalmáról szóló törvénnyel összefüggő egyes rendelkezésekről és átmeneti szabályokról szóló törvény egy szakasza alkalmazásánál alkotmányos követelmény, hogy bíróság európai uniós jogi érintettség hiányában a magyar jog alkalmazását nem mellőzheti. A bírói kezdeményezés alapjául szolgáló ügyben a felperesnek több ingatlan vonatkozásában használati joga volt bejegyezve, azonban az eljáró közigazgatási szervek a használati jogait törölték a vitatott törvényi szakasz egy rendelkezése értelmében. Az indítvány lényege szerint a jogalkotó azzal, hogy a vitatott törvényi rendelkezésben akként döntött el egy, a jogirodalomban és a bírósági gyakorlatban is vitás kérdést, hogy a jogi személy javára létesített használati jogot jogszabályba ütköző hibának tekintette, megsértette a jogbiztonság követelményét, a visszaható hatályú jogalkotás tilalmát, illetve a tulajdonhoz való jogot. Az Alkotmánybíróság a határozatában megállapította, hogy a vitatott rendelkezések közvetlenül nem szüntetnek meg jogot, így nem sértik az indítványozó tulajdonhoz való jogát; illetve a használati jogokat a törvény a jövőre nézve szüntette meg, így a rendelkezés a visszaható hatály tilalmába sem ütközik. Az Alkotmánybíróság megállapította továbbá, hogy habár az indítványnak nem adott helyt, az indítványozó bíró mégis alapos okkal kezdeményezte a törvényi rendelkezés vizsgálatát. A Kúria legutóbbi döntéseiben ugyanis – az Európai Unió Bírósága SEGRO-döntését követve – a vonatkozó törvényi rendelkezés alkalmazását az európai uniós joggal ellentétesnek nyilvánította, így az uniós jog elsőbbségének elvéből következően az uniós joggal ellentétes tagállami szabályozás alkalmazását kizárta, majd ezt kiterjesztette nem európai uniós jogi érintettségű helyzetekre is. Az Alkotmánybíróság ezért az ügyben szükségesnek látta feloldani azt az ellentmondást, amely az uniós jog elsőbbsége és az Alaptörvény között a bírói értelmezések következtében kialakult. Érvényes és hatályos magyar jogszabály alkalmazhatóságát, illetve alkalmazandóságát, mindenkire kiterjedő hatállyal, a jogalkotó aktusán kívül csak az Alkotmánybíróság megsemmisítő döntése szüntetheti meg, a bíróság ilyen tartalmú döntését az Alaptörvény kizárja. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az Európai Unió tagállamaiban egységesen alkalmazandó konkrét jogi aktus hiányában, az Európai Unió Bírósága ítéletének kiterjesztő értelmezésével, bíróság hatályos törvényt nem hagyhat figyelmen kívül, éppen ellenkezőleg: az Alaptörvény az állam minden szervének, így a bíróságoknak is kötelességévé teszi hazánk alkotmányos önazonossága védelmét. A hatályos hazai jog alkalmazásának indokolatlan mellőzése sérti a jogállamiság elvét, a hatályos hazai jog önkényes mellőzése tehát alaptörvény-ellenes, bármilyen okból is történjék, így arra az uniós jog indokolatlan alkalmazása vagy vélt, de valójában nem létező kollízió feloldása sem ad lehetőséget. Az Alkotmánybíróság így alkotmányos követelményként állapította meg, hogy a bíróság európai jogi érintettség hiányában a magyar jog alkalmazását nem mellőzheti. Az alkotmányos követelmény figyelembevétele a bíróságok számára nemcsak a vizsgált esetben, hanem általában is irányadó, ezzel kapcsolatos kétség esetén indokolt a hazai jogszabályt érintő bírói kezdeményezést benyújtani az Alkotmánybírósághoz, mert csak ebben az esetben kerül az Alkotmánybíróság abba a helyzetbe, hogy az esetleges kollíziót feloldja.

Az Alkotmánybíróság bírói kezdeményezés alapján alkotmányos követelményként megállapította, hogy a megváltozott munkaképességű személyek ellátásairól szóló törvényben az ellátásra vonatkozó kérelem feltételeként meghatározott biztosítási időtartam meghatározása során az, ha az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) azért állapítja meg a tulajdonhoz való jog sérelmét, mert a kérelmező számára valamely ellátást nem folyósítottak, akkor a nem folyósított ellátás által keletkező biztosítási időt is figyelembe kell venni. A bírói kezdeményezésben a Kúria tanácsa társadalombiztosítási határozat felülvizsgálata iránt indított peres eljárásban indítványozta, hogy az Alkotmánybíróság állapítsa meg a nemzetközi szerződésbe ütközését a megváltozott munkaképességű személyek ellátásairól és egyes törvények módosításáról szóló törvénynek azon rendelkezésének, amely az ellátás folyósításának feltételeként azt követeli meg, hogy a kérelem benyújtását megelőző időszak kétharmadára vonatkozóan a kérelmező tudjon biztosítási időt igazolni. Az indítványozó szerint a támadott rendelkezés ellentétes az Emberi Jogok Európai Egyezményébe foglalt tulajdon védelméhez való joggal, és ezen keresztül sérti az Alaptörvénynek a nemzetközi jog és a magyar jog összhangját biztosító rendelkezését. Az Alkotmánybíróság elutasította a bírói kezdeményezést, és megállapította, hogy a szabályozás nem tekinthető észszerűtlen előírásnak, már csak azért sem, mert az egészségbiztosítási pénzbeli ellátásokat egyebek között éppen a korábbi biztosítási idő igazolásának megkövetelése különbözteti meg az alanyi jogon járó ellátásoktól. Az Alkotmánybíróság megállapította azonban, hogy miközben a támadott rendelkezés önmagában nem ütközik nemzetközi szerződésbe, az adott rendelkezés egyes konkrét, egyedi ügyben történő alkalmazása az adott ügy egyedi körülményeire tekintettel kivételesen mégis az Egyezménnyel mint nemzetközi szerződéssel ellentétes eredményre vezethet. Az Alkotmánybíróság ezért alkotmányos követelményként állapította meg, hogy a vitatott rendelkezés szerinti időtartam meghatározása során a nem folyósított ellátás által keletkező biztosítási időt is figyelembe kell venni, amennyiben az EJEB konkrét, egyedi ügyben Magyarországra kötelező jogerős döntésében ezzel kapcsolatban megállapította az Egyezmény sérelmét. Az alkotmányos követelmény szerinti feltételek vizsgálata minden esetben az ügyben eljáró hatóságok, illetőleg bíróságok feladata.

Az Alkotmánybíróság bírói kezdeményezés alapján alkotmányos követelményként megállapította, hogy 2019. január 1-jét megelőzően a Közbeszerzési Döntőbizottság hivatalból való eljárásának kezdeményezésére vonatkozó, a jogsértés tudomásra jutásától számított hatvan napos határidő elteltét követően a tudomásra jutás kezdőnapja utóbb nem köthető a szabálytalansági eljárás megindításának napjához. A bírói kezdeményezés alapjául szolgáló indítványban foglaltak szerint a 2019. január 1-jén hatályba lépett, a közbeszerzési törvény módosításáról szóló törvény egy rendelkezésével a jogalkotó orvosolhatatlan, a jogbiztonság követelményével ellentétes, a visszaható hatályú jogalkotás tilalmát sértő állapotot idézett elő a közbeszerzési eljárás jogorvoslati rendszerében. Azzal, hogy a közbeszerzési törvény azon rendelkezését, amely szerint a jogorvoslati kezdeményezésre nyitva álló szubjektív jogorvoslati határidő számításakor a jogsértés tudomásra jutása időpontjának a közbeszerzési jogsértésre vonatkozó szabálytalansági eljárás megindításának napját kell tekinteni, olyan, korábban létrejött jogviszonyokra nézve is alkalmazni rendelték, ahol a jogorvoslati eljárás kezdeményezésére biztosított jogvesztő szubjektív határidő már letelt, sérül a jogbiztonság elve. Az Alkotmánybíróság a határozatában felidézte a visszaható hatályú jogalkotásra vonatkozó gyakorlatát, és megállapította, hogy nem sérti a visszaható hatályú jogalkotás tilalmát, ha az új jogszabályi rendelkezések alkalmazása a hatályba lépés előtt bekövetkezett jogi tényt nem módosítja hátrányos módon a jogalanyok számára. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a vitatott rendelkezések együtt-alkalmazásának létezik olyan alkotmányos értelmezése, amely nem eredményezi a jogállamiság követelményének megsértését, ezért a bírói kezdeményezést elutasította; ugyanakkor, hivatalból eljárva, alkotmányos követelmény megállapítását tartotta szükségesnek, annak érdekében, hogy vitatott rendelkezések együtt-alkalmazása az Alaptörvénnyel összhangban álló jogalkalmazói értelmezést eredményezzen. Eszerint az új, a jogsértésről történő tudomásra jutást másként szabályozó rendelkezés nem eredményezheti a hatályba lépést megelőzően eredménytelenül eltelt, hatvan napos szubjektív határidő újranyitását. Mindezekre tekintettel az Alkotmánybíróság alkotmányos követelményként megállapította, hogy 2019. január 1-jét megelőzően a Közbeszerzési Döntőbizottság hivatalból való eljárásának kezdeményezésére vonatkozó, a jogsértés tudomására jutásától számított hatvan napos határidő elteltét követően a tudomásra jutás kezdőnapja utóbb nem köthető a szabálytalansági eljárás megindításának napjához.