Az Alkotmánybíróság alaptörvény-ellenesnek nyilvánította és megsemmisítette a Szegedi Törvényszék mint másodfokú bíróság fogvatartási körülmények miatti kártalanítás tárgyában hozott végzését. Az eljárás alapjául szolgáló ügyben az indítványozó alapjogsértő fogvatartási körülményei miatt kártalanítási kérelmet terjesztett elő, amelyet az első fokon eljáró bíróság elutasított, arra hivatkozva, hogy az indítványozó a fogvatartási ideje alatt nem élt az elhelyezési körülményei miatt panasszal a büntetés-végrehajtási intézet parancsnokánál, holott ez előfeltétele a kártalanítási kérelem előterjesztésének. Az indítványozó fellebbezésében előadta, hogy két alkalommal is élt panasszal a fogvatartás ideje alatt, a panaszokat rögzítették, sőt azokban meghallgatást is tartottak. Az indítványozó fellebbezése folytán eljáró másodfokú bíróság az elsőfokú döntést helybenhagyta. Ezt követően fordult az indítványozó az Alkotmánybírósághoz, mivel indítványa szerint a támadott másodfokú döntés sérti az Alaptörvényben foglalt tisztességes eljáráshoz való jogát. Az Alkotmánybíróság határozatában megállapította, hogy az indítványozó fellebbezésében egyértelműen hivatkozott arra, hogy a fogvatartási időszaka alatt előterjesztette a büntetés-végrehajtási törvényben foglalt panaszt, a másodfokú bíróságnak pedig – a tisztességes bírósági eljáráshoz való jogból fakadó vizsgálati és indokolási kötelezettsége okán – meg kellett volna keresnie az érintett fogvatartási intézetet, és tisztáznia kellett volna az indítványozó által állított panaszok létezésének kérdését. A másodfokú bíróság mulasztása alkalmas volt arra, hogy érdemben befolyásolja az ügy kimenetelét, ezért a végzés sérti a tisztességes bírósági eljáráshoz való jogot, mivel a bíróság nem teljesítette indokolási kötelezettségét amikor a fellebbezés egy lényeges részéről, illetve ezen rész mellőzésének indokáról nem adott számot végzésében. Az Alkotmánybíróság így a támadott végzést alaptörvény-ellenessége folytán megsemmisítette.

Az Alkotmánybíróság hivatalból eljárva megállapította, hogy az Országgyűlés mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenességet idézett elő azáltal, hogy nem alkotott olyan szabályokat, amelyek garantálnák, hogy bizonyos esetekben a kollektív szerződésben rögzített, a munkavállalókat az akár harminchat hónapos időtartamra is megállapítható munkaidőkeret alkalmazásával összefüggésben megillető, a törvényi előírásokhoz képest többlettartalmat jelentő garanciális jelentőségű előírások vagy többletkedvezmények a kollektív megállapodás munkáltató általi felmondása esetén a felmondást követően is teljeskörűen érvényesüljenek. Az Alkotmánybíróság továbbá alkotmányos követelményként állapította meg, hogy ha az ezen, akár harminchat hónapos időtartamra is megállapítható munkaidőkeret alapján kerül sor a foglalkoztatásra, és az a kollektív megállapodásban foglaltak értelmében meghaladja az egy éves időtartamot, akkor (ha ezt objektív vagy műszaki vagy munkaszervezéssel kapcsolatos okok indokolják, a kollektív szerződés rendelkezése szerint) a heti pihenőidő és a munkavállaló által teljesített rendkívüli munkavégzés átlagban történő elszámolásakor a tizenkét hónapon belül átlagot, nem pedig a munkaidőkeret (az elszámolási időszak) teljes időtartamát kell figyelembe venni. Az eljárás alapjául szolgáló indítványban az indítványozó országgyűlési képviselők kifejtették, hogy a munka törvénykönyvének támadott rendelkezései alapján a jogalkotó a munkaidőkeretet és az elszámolási időszak időtartamát a korábbi tizenkét hónapról harminchat hónapra emelte anélkül, hogy az Alaptörvényben foglalt munkavállalói jogok védelmi szintjének változatlanságát egyéb garanciák megteremtésével vagy a létező garanciák erősítésével biztosította volna. Az indítványozók szerint a munkaidőkeret, illetve az elszámolási időszak időtartama emelésének kollektív szerződéshez kötése önmagában, a felmondhatóságra figyelemmel nem minősül olyan többletgaranciának, ami a pihenéshez való jog korlátozását arányossá tenné. Az Alkotmánybíróság a határozatában megállapította, hogy mivel a munkaidőkeret jogi természetéből az következik, hogy egyes rövidebb időszakok tekintetében a munkavállalók hátrányára eltérést enged a munka törvénykönyvének az Alaptörvény XVII. cikk (3) és (4) bekezdéseinek érvényesülését biztosítani hivatott előírásaitól (amennyiben ezek a későbbiekben, egy hosszabb időszak tekintetében kiegyenlítésre, kompenzálásra kerülnek a munkaadó által), az erre vonatkozó törvényi szabályozás egyik legfontosabb eleme az Alkotmánybíróság megítélése szerint éppen a kollektív megállapodáshoz kötöttség. A szabályozásban megjelenő alapjogi korlátozás korábban megállapított arányossága elveszne, ha a munkáltató egyoldalú aktussal tetszés szerint szabadulhatna a megállapodás megkötése érdekében korábban vállalt kötelezettségektől, miközben az abból származó előnyöket a törvény előírása alapján még akár évekig élvezheti. Az Alkotmánybíróság ezért megállapította, hogy a jogi szabályozás Alaptörvényből levezethető lényeges tartalma hiányos, erre tekintettel hivatalból eljárva a jogalkotó által mulasztással előidézett alaptörvény-ellenesség fennállását állapította meg, és felhívta az Országgyűlést, hogy a jogalkotói kötelezettségének 2021. július 31-ig tegyen eleget.

Az Alkotmánybíróság a bírói kezdeményezés alapján indult ügyben hivatalból eljárva megállapította, hogy az Országgyűlés mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenességet idézett elő azáltal, hogy a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény (Be.) 590. § (5) bekezdésében nem az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdéséből fakadó alkotmányos követelményeknek megfelelően szabályozta az ítélet fellebbezéssel nem érintett része tekintetében a felülbírálat kiterjesztésének a lehetőségét, ezért felhívta az Országgyűlést, hogy jogalkotói feladatának 2022. január hó 31. napjáig tegyen eleget. A támadott rendelkezés szerint a másodfokú bíróság bizonyos meghatározott esetekben az ítélet fellebbezéssel nem érintett része tekintetében felülbírálja az elsőfokú bírósági eljárást, és ennek során vizsgálja azon eljárási szabályok megtartását, amelyek megsértése esetén az ítéletet hatályon kívül kell helyezni.  Az eljárás alapjául szolgáló ügyben a Nyíregyházi Törvényszék, az előtte folyamatban lévő eljárás felfüggesztése mellett, kezdeményezte az Alkotmánybíróság eljárását, mert véleménye szerint a Be. 590. § (5) bekezdése sérti a tisztességes eljáráshoz való Alaptörvényben foglalt jogot. Az Alkotmánybíróság határozatában megállapította, hogy a Be. kifogásolt rendelkezése értelmében a másodfokú bíróság nem csupán egyes kisebb súlyú, hanem olyan súlyos eljárási szabálysértéseket sem vizsgálhat, amelyek lényeges hatással voltak az eljárás lefolytatására, a bűnösség megállapítására, a bűncselekmény minősítésére, a büntetés kiszabására, illetve az intézkedés alkalmazására, ezáltal magának az ítéletnek a törvénytelenségét eredményezik. Kizárt továbbá a másodfokú bíróság eljárása akkor is, ha ezek a szabálysértések a másodfokú eljárásban jellegüknél fogva nem orvosolhatók, ezért az elsőfokú határozat hatályon kívül helyezését és az elsőfokú eljárás megismétlését tennék szükségessé. A másodfokú bíróság mérlegelése és a felülbírálat hivatalbóli kiterjesztése tehát jelentős súlyú és kiküszöbölhetetlen törvénysértések esetén is kizárt. Az Alkotmánybíróság ezért megállapította, hogy a támadott jogszabályi rendelkezés, a Be. 590. § (5) bekezdés a) pontjának „a 607. § (1) bekezdése, valamint a 608. § (1) bekezdése alapján” szövegrésze azáltal, hogy nem teszi lehetővé a felülbírálat hivatalból történő kiterjesztését valamennyi olyan eljárási szabálysértés esetén, amelyek az ítélet jelentős súlyú és másodfokon kiküszöbölhetetlen hibáját eredményezhetik, a tisztességes tárgyaláshoz való jog aránytalan korlátozását valósítja meg. Úgy ítélte meg ugyanakkor az Alkotmánybíróság, hogy a Be. támadott rendelkezése és a tisztességes tárgyaláshoz való jog összhangja a kifogásolt jogszabályhely megsemmisítése nélkül, az Alkotmánybíróság mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenesség megállapításával is orvosolható, így határozatában a jogalkotót annak pótlására hívta fel.

Az Alkotmánybíróság elutasította a Fővárosi Törvényszék perújítás tárgyában hozott döntése alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt. Az indítványozókat az alapügyben az első- és másodfokú bíróság társtettesként elkövetett lopás bűntette miatt szabadságvesztésre és közügyektől eltiltásra ítélte. A perújítás során a Pesti Központi Kerületi Bíróság a perújítást elutasította, az elsőfokú végzést a Fővárosi Törvényszék (a panaszban támadott) jogerős végzésével helybenhagyta. Az indítványozók állítása szerint a másodfokú bíróság nem adott számukra lehetőséget a főügyészi indítvány megismerésére, ezzel kapcsolatos észrevételeik előadására, a másodfokú bíróság így a védelem álláspontjának ismerete nélkül döntött az elsőfokú határozat helybenhagyásáról, amely a fegyveregyenlőség elvének sérelme folytán a tisztességes eljáráshoz és a hatékony védelemhez való alapjoguk sérelmét okozta. Az Alkotmánybíróság határozatában megállapította, hogy a perújítással és az annak keretében beszerzendő bizonyítékokkal kapcsolatos indítványait a védelem megtehette, álláspontját ismertethette a bírósággal az eljárás számos pontján. Az ügyészségi átirat nem tartalmazott olyan új elemet, amelyet az eljárás során korábban nem ismert volna meg a védelem, tehát kizárt az, hogy a másodfokú bíróság a perújítással kapcsolatos két releváns álláspont közül csak az egyiket ismerhette volna meg, s így hozta volna meg a döntését. Az Alkotmánybíróság kiemelte továbbá, hogy a perújítást elutasító elsőfokú végzéssel szemben fellebbezést kizárólag a védelem (az indítványozók és védőjük) jelentett be. Ebből következik, hogy eleve kizárt volt annak a lehetősége, hogy az indítványozók helyzete, akár egy ügyészségi észrevétel folytán, a másodfokú bíróság döntése nyomán hátrányosabb lett volna annál, mint amilyen az elsőfokú végzés kihirdetésekor volt. A konkrét ügy sajátosságai alapján az Alkotmánybíróság arra a következtetésre jutott, hogy az ügyészségi észrevétel kézbesítésének és a tanácsülésről szóló értesítésnek az elmaradása az indítványozó oldalán nem idézett elő alaptörvény-ellenességet, ezért az Alkotmánybíróság az indítványt elutasította.

Az Alkotmánybíróság alaptörvény-ellenesnek nyilvánította, megsemmisítette és elrendelte az alkalmazási tilalmát az Újszentiván Község Önkormányzat Képviselő-testületének a helyi adókról szóló 17/2015. (XI. 30.) önkormányzati rendelete 6. § (2) bekezdésének „a II. körzetben: 240,- Ft/m²” szövegrészét. A támadott jogszabályi rendelkezés a helyi telekadó mértékét állapította meg. Az indítvány alapjául szolgáló ügyben az adóhatóság az indítvánnyal érintett közigazgatási per felperesét annak két ingatlanja után telekadó megfizetésére kötelezte. A fizetendő telekadó mértéke az egyik ingatlan esetében a forgalmi érték 78,18%-a volt, míg a másik ingatlan forgalmi értékét több, mint kétszeres mértékben meghaladta. Az egyedi normakontrollt kezdeményező bíróság álláspontja szerint az az adómérték, amely évente a vagyon értékének közel 60–70%-át teszi ki, súlyosan aránytalannak minősül, és konfiskáló jellege miatt a támadott rendelkezés ellentétes a tulajdonhoz való joggal, a teherbíró képességhez igazodó adózáshoz való joggal, illetve az Emberi Jogok Európai Egyezségokmánya Első Kiegészítő Jegyzőkönyvébe ütközik. Az Alkotmánybíróság határozatában megállapította, hogy a támadott rendelkezés olyan mértékben csökkenti az adó tárgyaként szolgáló vagyont, hogy az már nem tud megfelelni eredeti rendeltetésének, ami a cselekvési autonómia hagyományosan anyagi alapjának a megteremtése. Az Alkotmánybíróság tehát megállapította, hogy a vizsgált adómérték konfiskáló jellegű, az Alaptörvény érdemben vizsgált rendelkezéseivel összeegyeztethetetlen, így az eljáró tanács a rendelkezés támadott szövegrészét megsemmisítette.

Az Alkotmánybíróság hivatalból eljárva megállapította, hogy a jogalkotó mulasztással előidézett alaptörvény-ellenességet idézett elő azáltal, hogy a nemzeti köznevelésről szóló törvény 2020. január 1-jével bevezetett, „a gyermek abban az évben, amelynek augusztus 31. napjáig a hatodik életévét betölti, tankötelessé válik” rendelkezésének a bevezetésével egyidejűleg nem alkotta meg azokat a garanciális szabályokat, melyek legalább a korábban hatályos szabályozással azonos szinten biztosítják, hogy az óvodai nevelésben történő részvétel maximális időtartamának egy nevelési évvel történő csökkentése ellenére a sajátos nevelési igényű gyermekek megkaphassák az ahhoz szükséges fejlesztést, hogy tankötelezettségüket a normál tanrendű gyermekekkel integrált oktatásban teljesíthessék; a korábbi szabályozásban ugyanis a gyermek a rögzítetthez képest további egy évet maradhatott óvodai nevelésben, amit a szakértői bizottság javaslata alapján még egy évvel meg lehetett hosszabbítani. Az indítványozó alkotmányjogi panaszában kifejtette, hogy a jelenleg hatályos szabályozás sérti a fogyatékkal élő gyermekek érdekeit és jogait, az orvosilag igazolt betegségben szenvedő gyermekek esetében hátrányos megkülönböztetést valósít meg, sérti a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéshez való alapjogukat, a szülőknek pedig a gyermeknek adandó nevelés megválasztásához való jogukat. Az Alkotmánybíróság határozatában kifejtette, hogy a támadott törvényi rendelkezés olyan tartalmú módosítása, mely megfosztja a sajátos nevelési igényű gyermekeket attól a lehetőségtől, hogy az általános iskolai tanulmányaik integrált formában történő megkezdése érdekében további egy nevelési évig óvodai nevelésben vegyenek részt, csak abban az esetben áll összhangban az Alaptörvénnyel, ha a jogalkotó ezen kedvezmény megszüntetésével egyidejűleg megteremti a sajátos nevelési igényű gyermekek óvodai nevelésének olyan többletgaranciáit, amelyek legalább a további egy nevelési éven át óvodai nevelésben való részvétellel azonos mértékben képesek biztosítani annak lehetőségét, hogy a sajátos nevelési igényű gyermek általános iskolai tanulmányait integráltan kezdhesse meg. A jogalkotó ugyanakkor ilyen további kedvezményszabály megalkotásáról nem rendelkezett. Az Alkotmánybíróság hangsúlyozta, hogy a jogszabályi környezet, bár önmagában nem alaptörvény-ellenes, azonban valóban nincs összhangban az Alaptörvénnyel; az összhang hiányát azonban nem a támadott rendelkezés hatályos tartalma, hanem annak, illetőleg a jogrendszer egyéb szabályainak hiányossága okozza. Az Alkotmánybíróság így hivatalból eljárva megállapította, hogy a jogalkotó mulasztással előidézett alaptörvény-ellenességet idézett elő azáltal, hogy törvénymódosítással egyidejűleg nem alkotta meg azokat a garanciális szabályokat, melyek legalább a korábban hatályos szabályozással azonos szinten biztosítják, hogy a sajátos nevelési igényű gyermekek az óvodai nevelés során megkaphassák a szükséges fejlesztést. Az Alkotmánybíróság kifejtette, hogy a jogalkotó számára számos eszköz áll rendelkezésre arra vonatkozóan, hogy a korábbi szabályozással azonos értékű garanciarendszert alkosson, mely egyaránt történhet az óvodai nevelés maximális időtartama visszaállításával azon sajátos nevelési igényű gyermekek vonatkozásában, amelyek számára az integrált általános iskolai oktatás lehetősége valóban rendelkezésre áll; a megelőző óvodai nevelés során megvalósuló fejlesztés intenzitásának és hatékonyságának javításával (amennyiben ez lehetséges); azon sajátos nevelési igényű gyermekek esetében, akik pedig koraszülöttnek is minősülnek, akár a terhesség időszakára vonatkozó számítási mód alapulvételével a születés tényleges időpontjának alapulvétele helyett. Az Alkotmánybíróság felhívta az Országgyűlést, hogy jogalkotói feladatának 2021. június 30. napjáig tegyen eleget.

A veszélyhelyzet idején az egyes adatigénylési rendelkezésektől való eltérésről szóló 521/2020. (XI. 25.) Korm. rendelet 1. §-a alapján a közérdekű adat megismerésére irányuló igényt a beérkezését követő 45 napon belül kell kielégíteni, amennyiben valószínűsíthető, hogy az igénynek az információs önrendelkezési szabadságról szóló törvényben foglalt 15 napon belül való teljesítése a közfeladatot ellátó szervnek a veszélyhelyzettel összefüggő közfeladatai ellátását veszélyeztetné. Az Alkotmánybíróság alkotmányos követelményként állapította meg, hogy az igénynek e hosszabb határidőn belüli teljesítése esetén az adatkezelőnek rögzítenie kell azokat az okokat, amelyek valószínűsítik, hogy az adatigénylésnek az információs önrendelkezési szabadságról szóló törvényben rögzített 15 napon belüli teljesítése a veszélyhelyzettel összefüggő közfeladatainak ellátását veszélyeztette volna. Az eljárás alapjául szolgáló ügyben az indítványozó országgyűlési képviselő a kormányrendelet 1. §-a alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését kérte az Alkotmánybíróságtól, mivel indítványa szerint a támadott rendelkezés a közérdekű adatok nyilvánosságát szolgáló adatigénylés rendjével kapcsolatos garanciális szabályok relativizálásához vezet. Az indítványban kifejtettek szerint közérdekű adatok megismeréséhez való jog, a közpénzek átlátható felhasználásához fűződő közérdek nem korlátozható a járványügyi célok megvalósítása céljából oly módon, hogy azok teljes mértékben kiüresedjenek. Az indítványozó álláspontja szerint a közérdekű adatok megismeréséhez való jog alaptörvény-ellenes korlátozását jelenti, hogy a kormányrendelet az adatigénylés teljesítésére nyitva álló határidőt úgy emeli fel 45 napra, hogy eközben fogalmilag tisztázatlan, bizonytalan jogi kategóriákat használ (a sérelmezett rendelkezés értelmében az adatkezelőnek elegendő valószínűsítenie, hogy az adatok kiadása veszélyeztetné a veszélyhelyzeti feladatait). Nézete szerint az alapjog alaptörvény-ellenes korlátozását jelenti, hogy az adatkezelő saját megítélése szerint, diszkrecionális jogkörben dönthet a teljesítési határidő meghosszabbításáról, és annak kapcsán a kérelmezőnek hatékony jogorvoslati lehetősége nincs. Az Alkotmánybíróság az megállapította, hogy nem sérti a közérdekű adatok megismeréséhez való jogot a válaszadási határidő felemelése, ha az valóban szükséges a járvány leküzdéséhez. A szabályozás azonban csak akkor marad az alkotmányos értelmezési tartományban, ha az adatkezelő nem csupán általánosan hivatkozik a veszélyhelyzetre, hanem valóban valószínűsíti, hogy milyen közfeladatának ellátása került volna veszélybe, ha az információs önrendelkezési jogról szóló törvényben rögzített határidőn belül kellett volna teljesítenie a válaszadási kötelezettségét. A valószínűsítés nem jelenthet pusztán általános hivatkozást a járványra, hanem az esetlegesen ellátatlanul maradó közfeladatot ténylegesen nevesítenie kell. Ennek elmaradása ugyanis megkérdőjelezi a szabályozás szükségességét, ami a jogkorlátozás feltétele. Az Alkotmánybíróság ezért alkotmányos követelményként fogalmazta meg, hogy a kormányrendelet szerinti határidő nem teljesítése esetén az adatkezelőnek rögzítenie kell azokat a konkrét okokat, amelyek valószínűsítik, hogy az adatigénylésnek az információs önrendelkezési szabadságról szóló törvényben rögzített határidőn belüli teljesítése a veszélyhelyzettel összefüggő közfeladatainak ellátását veszélyeztette volna.

Az Alkotmánybíróság alaptörvény-ellenesnek nyilvánította és megsemmisítette a Kúria és a Győri Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság használati jog visszajegyzése tárgyában hozott ítéleteit. Az eljárás alapjául szolgáló ügyben a felperes részvénytársaság keresetet nyújtott be egy nádas használati joga ingatlan-nyilvántartásból való törléséről rendelkező földhivatali határozat bírósági felülvizsgálata iránt. A perben az indítványozó vízügyi igazgatóság mint alperesi beavatkozó vett részt, tekintettel arra, hogy az állami tulajdonú tónak a vagyonkezelője. Az elsőfokú bíróság a felperes keresetének helyt adott. Az indítványozó az ítélet ellen benyújtott fellebbezésében hivatkozott arra, hogy az Alkotmánybíróság korábban már megállapította, hogy a nem közeli hozzátartozók között szerződéssel alapított haszonélvezeti jog törvény erejénél fogva való megszűnésekor alkotmányos követelmény, hogy az eljáró bíróság európai jogi érintettség hiányában a magyar jog alkalmazását nem mellőzheti. A Kúria a felülvizsgálati eljárás során helybenhagyta az elsőfokú ítéletet. Az indítványozó álláspontja szerint a Kúria ítélete alaptörvény-ellenes, mert az alkotmányos követelmény ellenére a földforgalmi törvény vonatkozó rendelkezésének a magyar jogban való alkalmazását uniós jogi érintettség hiányában mellőzte. Az Alkotmánybíróság határozatában megállapította, hogy amikor az eljáró bíróság figyelmen kívül hagy valamely, az Alkotmánybíróság által kimondott alkotmányos követelményt, akkor az Alkotmánybíróság formailag nem az alkotmányos követelmény figyelmen kívül hagyását állapítja meg, hanem azt, hogy az eljáró bíróság túllépte az alkalmazott jogszabályi rendelkezésre vonatkozó értelmezési tartomány alkotmányos kereteit, és ezért alaptörvény-ellenes. Tekintettel arra, hogy a Kúria ítéletében teljes mértékben figyelmen kívül hagyta a hivatkozott alkotmánybírósági határozatban megfogalmazott alkotmányos követelményt, ezáltal olyan tartalmú döntést hozott, amelyben túllépte az értelmezési tartomány alkotmányos kereteit, az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Kúria ítélete alaptörvény-ellenes, és azt, az elsőfokú döntésre is kiterjedő hatállyal, megsemmisítette.

Az Alkotmánybíróság alkotmányos követelményként állapította meg, hogy a hontalanság megállapítására irányuló eljárásban annak vizsgálata, hogy a kérelmező tartózkodása sérti vagy veszélyezteti-e Magyarország nemzetbiztonságát, a hontalanság megállapítására irányuló kérelem érdemi elbírálásának előfeltétele. Amennyiben az eljáró hatóság a szakhatóság állásfoglalása alapján azt állapítja meg, hogy a kérelmező tartózkodása sérti vagy veszélyezteti Magyarország nemzetbiztonságát, a kérelmet eljárási okból, annak további vizsgálata nélkül kell elutasítani, hogy a kérelmező hontalannak minősül-e. Az eljárás alapjául szolgáló ügyben az indítványozó bíró a harmadik országbeli állampolgárok beutazásáról és tartózkodásáról szóló törvény vonatkozó rendelkezése alaptörvény-ellenességének megállapítását, valamint az adott perben való alkalmazásának kizárását kérte az Alkotmánybíróságtól. A bíróság szerint a támadott rendelkezés ellentétes a Hontalansági Egyezménnyel, mivel az egyezményben foglaltakhoz képest további kizárási okokat állapít meg a hontalanként való elismerés akadályát képező feltételek zárt felsorolásához képest. Az Alkotmánybíróság határozatában kifejtette, hogy a Hontalansági Egyezmény, miközben az eljárásrend meghatározásával összefüggésben a részes államok számára nagyfokú szabadságot tesz lehetővé, nem enged az egyes részes államok számára mérlegelést abban a kérdésben, hogy mely feltételek fennállása értékelhető a kérelmező hontalanságának megállapítása, mint anyagi jogi kérdés vizsgálata során. A támadott rendelkezés egy eljárásjogi feltételt tartalmaz, melynek bekövetkezése esetén az eljárást folytató hatóságnak már nem szükséges tovább vizsgálnia, hogy a kérelmező hontalannak minősül-e, és így az elutasító határozatnak nem kell megállapítást tennie a kérelmező hontalansága fennállása kérdésében sem. Azáltal, hogy a támadott törvényi rendelkezés a hontalanság megállapítására irányuló kérelem elutasítása körében egyaránt tartalmaz anyagi jogi és eljárásjogi feltételeket, a nem kellően részletes jogi szabályozásból fakadóan nem zárható ki annak lehetősége, hogy a hontalanság megállapítására irányuló eljárásban a jogalkalmazó egyedi ügyekben a Hontalansági Egyezmény rendelkezéseivel ellentétesen alkalmazza a törvény vonatkozó, egyébként a Hontalansági Egyezménnyel összhangban is értelmezhető rendelkezéseit. Ezért az Alkotmánybíróság a támadott rendelkezés alkalmazása esetére alkotmányos követelményt állapított meg.