Az Alkotmánybíróság elutasította a víziközmű-szolgáltatásról szóló törvény egy rendelkezése alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére, továbbá a folyamatban lévő ügyben történő alkalmazásának kizárására irányuló bírói kezdeményezést. Az indítvány alapjául szolgáló ügyben a felperes árverésen megszerezte egy ingatlan tehermentes tulajdonjogát, és később jutott csak tudomására, hogy az ingatlanon az ivóvíz-szolgáltatás szűkítő beszerelésével korlátozásra került, ugyanis az alperes víziközmű-szolgáltató a felhasználási helyen az ingatlan korábbi tulajdonosa által felhalmozott tartozást tartott nyilván. A felperes ekkor a későbbi indítványozó bírósághoz fordult, keresetében azt kérve, hogy a bíróság kötelezze az alperes víziközmű-szolgáltatót a korlátozás nélküli vízszolgáltatás nyújtására. A támadott szabályozás értelmében azonban azokban az esetekben is lehetséges az ivóvíz-szolgáltatás korlátozásának fenntartása, amikor a fogyasztási hely tulajdonjogát az árverési vevő eredeti módon, és nem pedig a korábbi tulajdonostól szerezte meg (mely esetben egyáltalán nem szükségszerű, hogy az árverés során a vevő bármilyen formában tudomást szerezzen a fennálló rendezetlen követelésről). Az eljáró bíró indítványa szerint ez a rendelkezés az Alaptörvényben foglalt testi és lelki egészséghez való jog, illetve az emberhez méltó lakhatás feltételeit és a közszolgáltatásokhoz való hozzáférést biztosító jog sérelmét idézi elő. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a támadott törvényi rendelkezésnek jelen esetben van olyan értelmezése, mely az Alaptörvénnyel összhangban álló eredményre vezet, ha a felhasználási hely új tulajdonosa nem tartozik felelősséggel a korábbi tulajdonost terhelő tartozásokért. A valódi alkotmányjogi problémát az okozza, hogy a tényleges jogi helyzet nem tesz különbséget az eredeti és származékos tulajdonszerzésre vonatkozó szabályok között. Ahogyan arra a Kúria egy eseti döntése is rámutatott, nincs jogértelmezéssel feloldandó ellentmondás az ágazati szabályozás és a Polgári Törvénykönyv, illetőleg a víziközmű-szolgáltatásról szóló törvény eredeti tulajdonszerzésre vonatkozó szabályozása között, ugyanakkor azt is elismeri, hogy az ingatlant árverés útján megszerző fogyasztó az informálódás és igényérvényesítés szempontjából hátrányosabb helyzetben van, mintha szerződéses jogviszonyban szerzett volna tulajdont. Mivel az Alkotmánybíróság a jelen bírói kezdeményezés keretei között arra a következtetésre jutott, hogy az indítványban hivatkozott alaptörvényi rendelkezések alapján az alaptörvény-ellenesség nem állapítható meg, ezért a bírói kezdeményezést elutasította.

Az Alkotmánybíróság elutasította a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról szóló törvény egyes rendelkezései alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt. Az indítványozó vallási egyesület az eljárás indokaként előadta, hogy 1998 óta egyházként volt nyilvántartásba véve, egyházi működése ezen időponttól kezdve folyamatosan fennállt, és fenn is áll, azonban más formában, mivel a hatályos törvény alapján megvonták tőle egyházi státuszát. Az indítványozó a törvény rendelkezése ellen az Emberi Jogok Európai Bíróságához is fordult, melynek következében az állam a nem vagyoni kárait megtérítette, egyházi státuszát azonban nem állította vissza. A törvény ezt követően módosított szabályozása az indítványozó nézete szerint továbbra is alaptörvény-ellenesen tesz különbséget a vallási tevékenységet végző szervezetek között, és gátolja, hogy a korábban fennálló státuszát a maga teljességében visszanyerje. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az indítvány központi kérdése az, hogy a jogi személyiséggel rendelkező vallási közösségek kategorizálása és a különböző csoportok eltérő megítélése megfelel-e az Alaptörvény rendelkezéseinek. Az Alkotmánybíróság leszögezte, hogy az állam tartalmi kérdésekben a vallások és vallási közösségek önértelmezésére hagyatkozik, ugyanakkor – a vallásszabadsághoz, és ezen belül az együttes vallásgyakorlás jogához igazodóan – tárgyilagos és észszerű feltételeket határozhat meg a sajátos jogi formában, egyházként történő elismerés tekintetében. A különböző egyházi kategóriák objektív alapon történő létrehozása nem ellentétes az Alaptörvénnyel, mindemellett az egyházi jogállás megszerzésére, az egyházi elismerésre vonatkozó állami döntés nem lehet önkényes, a döntés alapjául szolgáló eljárásnak meg kell felelnie a tisztességes eljáráshoz való jogból eredő követelményeknek. A vallásszabadság jogából okszerűen következik a vallás szabad gyakorlása, a vallási meggyőződés szabad hirdetése, illetve más, lelkiismereti meggyőződésre visszavezethető magatartás tanúsítása; az azonban nem következik a vallásszabadság egyéni alapjogából, hogy bármely magánszemélynek vagy közösségnek Alaptörvényre visszavezethető joga lenne arra, hogy vele az állam együttműködjön közösségi célok elérése érdekében. A bevett egyház és a többi vallási közösség megkülönböztetése közvetlenül az Alaptörvényen alapul; egyebekben a többi vallási közösség kategorizálására nincs alaptörvényi utalás, arról a támadott törvény rendelkezik. A törvény döntően két szempontot vesz figyelembe: azt, hogy az adott közösség mióta létezik és hogy hány tagja van. Ezen szempontok az egyéni vallásszabadság szempontjából mellékesek, az azonban nem állítható, hogy önkényesek lennének annak megállapítására, hogy a vallási közösség mennyire meghonosodott, milyen szerepet tölt be a társadalomban. A társadalomban betöltött szerep pedig észszerű indoka lehet a csoportképzésnek. Az Alkotmánybíróság mindezek alapján az indítványozó alkotmányjogi panaszában foglalt egyik törvényi rendelkezést sem találta alaptörvény-ellenesnek, így az indítványt elutasította.

Az Alkotmánybíróság elutasította a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról szóló törvény egyes rendelkezései alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt. Az indítványozó vallási közösségek kifogásolták, hogy a magánszemélyek befizetett jövedelemadójának felajánlott része után járó állami kiegészítésre csak bejegyzett és bevett egyházak jogosultak, ez pedig a többi vallási közösséggel szemben hátrányos megkülönböztetést valósít meg. Az indítványozók alaptörvény-ellenesnek tartották továbbá, hogy az iskolai hittanoktatás lehetősége nem áll fenn valamennyi jogi személyiséggel rendelkező vallási közösség számára. Az indítványozók azt is sérelmezték, hogy bár a bevett egyház a legkedvezőbb kategória, nincs objektív feltételrendszere annak, hogy mely vallási közösségeket lehet egyházként elismerni, és hogy erről a kérdésről az Országggyűlés dönt, így politikai döntés eredménye. Az indítványozók a törvény azon szövegrészeinek megsemmisítését is kérték, melynek megfelelően bíróságnak kell döntést hoznia arról, hogy egy közösség vallási tevékenységet folytat-e, mivel ez a rendelkezés sérti az állam és az egyház különvált működésének elvét. Az Alkotmánybíróság határozatában többek között megállapította, hogy nem következik a vallásszabadság egyéni alapjogából, hogy bármely magánszemélynek vagy közösségnek Alaptörvényre visszavezethető joga lenne arra, hogy vele az állam együttműködjön közösségi célok elérése érdekében. Az állam a különböző vallási meggyőződések között azok természetfelettire irányuló tartalma alapján nem tehet különbséget, ugyanakkor az olyan jogintézmények tekintetében, ahol az állam és egy vallási közösség között együttműködés jön létre, a vallási közösség világi joghoz és az alkotmányos értékrendhez való viszonyulását figyelembe veszi. Ebből okszerűen következik, hogy a vallási közösségek alkotmányos védelme is egyenlő, függetlenül a vallási közösség jogi megítélésétől, tagjainak számától vagy közösségi tevékenységekben való részvételéül. Az állam a vallásszabadság gyakorolhatósága tekintetében nem alkalmazhat eltérő mércét az egyes közösségek számára. A hitéleti tevékenység állami támogatása, bár kapcsolódik a vallásszabadság gyakorlásához, nem olyan jogosultság, ami az Alaptörvényből kényszerítően következne, így a hitéleti tevékenység támogatására nem lehet alkotmányos igényt formálni a vallásszabadság egyéni alapjogára hivatkozással. Az Alkotmánybíróság mindezek alapján az indítványozók alkotmányjogi panaszában foglalt egyik törvényi rendelkezést sem találta alaptörvény-ellenesnek, így az indítványt elutasította.

Az Alkotmánybíróság alkotmányjogi panasz alapján indult eljárásában alaptörvény-ellenesnek nyilvánította és a Kúria felülvizsgálati eljárása keretében megtiltotta az alkalmazását a pedagógusok és közalkalmazottak jogállásáról szóló törvény végrehajtásáról szóló kormányrendelet korábban hatályban lévő szövegrészének. Az összevont alkotmányjogi panaszok alapjául szolgáló ügy lényege szerint az indítványozók nyugdíjba vonulásukat követően nehéz körülmények között végzett munkáért járó pótlék utólagos megfizetésére nyújtottak be kérelmet, majd fizetési felszólítást munkáltatójukhoz, amely bírósági eljáráshoz vezetett. A Kúria a támadott ítélete indokolásában kifejtette, hogy a vonatkozó jogszabályi rendelkezés szerint ilyen pótlékra az jogosult, aki társadalmi-gazdasági szempontból elmaradott települések között szereplő községben végzett munkát; a város, amelyben az indítványozók a munkájukat végezték, pedig nem tekinthető községnek. Az indítványozók alkotmányjogi panaszukban arra hivatkoztak, hogy ők olyan település köznevelési intézményében végezték munkájukat, mely nem csak társadalmi-gazdasági és infrastrukturális szempontból elmaradott, hanem az országos átlagot jelentősen meghaladó munkanélküliséggel is sújtott, azonban városi címe miatt a köznevelési intézményben dolgozó közalkalmazottak mégsem jogosultak a nehéz körülmények között végzett munkáért járó pótlékra. Az Alkotmánybíróság alapvető alkotmányjogi jelentőségűnek és egyben a bírói döntést érdemben befolyásoló kérdésnek tekintette azt, hogy a nehéz körülmények között végzett munkáért járó pótlékra való jogosultság feltételei tekintetében valóban fennáll-e az indítványozók által állított hátrányos megkülönböztetés. Az Alkotmánybíróság határozatában megállapította, hogy a vizsgált pótlék célja, hogy többletjuttatásban részesítse azokat a közalkalmazottakat, akik tevékenységüket nehéz körülmények között végzik, és e tekintetben a település jogállása nem bír relevanciával. A lefolytatott vizsgálat eredményeként az Alkotmánybíróság tehát megállapította, hogy a támadott rendelkezésben megfogalmazott kritériumoknak egyébként egyformán megfelelő községi és a városi köznevelési intézményekben foglalkoztatottak között (akár nevelési oktatási tevékenységükben, feladataikban) nem ismerhető fel olyan lényegi eltérés, amely a nehéz körülmények között végzett munkáért járó pótlékra való jogosultság eltérő szabályozását indokolná; a nehéz körülmények a települési jogállástól függetlenül fennállnak. Mindezekből következően az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy a nehéz körülmények között községben vagy városban foglalkoztatottak közötti különbségtételnek nincsen észszerű indoka, ami jogalkotói mulasztásnak is minősíthető; így tehát a támadott jogszabályi rendelkezés „szereplő község” szövegrészét megsemmisítette, és a vonatkozó ügyben alkalmazási tilalmát rendelt el.

A Győri Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság egy folyamatban lévő, földforgalmi tárgyú jogvitával kapcsolatos perben a Földforgalmi törvénnyel összefüggő egyik törvényi rendelkezés megsemmisítését kérte az Alkotmánybíróságtól. Az Alkotmánybíróság a bírói kezdeményezést elutasította, de emellett hivatalból megállapította, hogy a mező- és erdőgazdasági földek forgalmáról szóló törvénnyel összefüggő egyes rendelkezésekről és átmeneti szabályokról szóló törvény egy szakasza alkalmazásánál alkotmányos követelmény, hogy bíróság európai uniós jogi érintettség hiányában a magyar jog alkalmazását nem mellőzheti. A bírói kezdeményezés alapjául szolgáló ügyben a felperesnek több ingatlan vonatkozásában használati joga volt bejegyezve, azonban az eljáró közigazgatási szervek a használati jogait törölték a vitatott törvényi szakasz egy rendelkezése értelmében. Az indítvány lényege szerint a jogalkotó azzal, hogy a vitatott törvényi rendelkezésben akként döntött el egy, a jogirodalomban és a bírósági gyakorlatban is vitás kérdést, hogy a jogi személy javára létesített használati jogot jogszabályba ütköző hibának tekintette, megsértette a jogbiztonság követelményét, a visszaható hatályú jogalkotás tilalmát, illetve a tulajdonhoz való jogot. Az Alkotmánybíróság a határozatában megállapította, hogy a vitatott rendelkezések közvetlenül nem szüntetnek meg jogot, így nem sértik az indítványozó tulajdonhoz való jogát; illetve a használati jogokat a törvény a jövőre nézve szüntette meg, így a rendelkezés a visszaható hatály tilalmába sem ütközik. Az Alkotmánybíróság megállapította továbbá, hogy habár az indítványnak nem adott helyt, az indítványozó bíró mégis alapos okkal kezdeményezte a törvényi rendelkezés vizsgálatát. A Kúria legutóbbi döntéseiben ugyanis – az Európai Unió Bírósága SEGRO-döntését követve – a vonatkozó törvényi rendelkezés alkalmazását az európai uniós joggal ellentétesnek nyilvánította, így az uniós jog elsőbbségének elvéből következően az uniós joggal ellentétes tagállami szabályozás alkalmazását kizárta, majd ezt kiterjesztette nem európai uniós jogi érintettségű helyzetekre is. Az Alkotmánybíróság ezért az ügyben szükségesnek látta feloldani azt az ellentmondást, amely az uniós jog elsőbbsége és az Alaptörvény között a bírói értelmezések következtében kialakult. Érvényes és hatályos magyar jogszabály alkalmazhatóságát, illetve alkalmazandóságát, mindenkire kiterjedő hatállyal, a jogalkotó aktusán kívül csak az Alkotmánybíróság megsemmisítő döntése szüntetheti meg, a bíróság ilyen tartalmú döntését az Alaptörvény kizárja. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az Európai Unió tagállamaiban egységesen alkalmazandó konkrét jogi aktus hiányában, az Európai Unió Bírósága ítéletének kiterjesztő értelmezésével, bíróság hatályos törvényt nem hagyhat figyelmen kívül, éppen ellenkezőleg: az Alaptörvény az állam minden szervének, így a bíróságoknak is kötelességévé teszi hazánk alkotmányos önazonossága védelmét. A hatályos hazai jog alkalmazásának indokolatlan mellőzése sérti a jogállamiság elvét, a hatályos hazai jog önkényes mellőzése tehát alaptörvény-ellenes, bármilyen okból is történjék, így arra az uniós jog indokolatlan alkalmazása vagy vélt, de valójában nem létező kollízió feloldása sem ad lehetőséget. Az Alkotmánybíróság így alkotmányos követelményként állapította meg, hogy a bíróság európai jogi érintettség hiányában a magyar jog alkalmazását nem mellőzheti. Az alkotmányos követelmény figyelembevétele a bíróságok számára nemcsak a vizsgált esetben, hanem általában is irányadó, ezzel kapcsolatos kétség esetén indokolt a hazai jogszabályt érintő bírói kezdeményezést benyújtani az Alkotmánybírósághoz, mert csak ebben az esetben kerül az Alkotmánybíróság abba a helyzetbe, hogy az esetleges kollíziót feloldja.

Az Alkotmánybíróság bírói kezdeményezés alapján alkotmányos követelményként megállapította, hogy a megváltozott munkaképességű személyek ellátásairól szóló törvényben az ellátásra vonatkozó kérelem feltételeként meghatározott biztosítási időtartam meghatározása során az, ha az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) azért állapítja meg a tulajdonhoz való jog sérelmét, mert a kérelmező számára valamely ellátást nem folyósítottak, akkor a nem folyósított ellátás által keletkező biztosítási időt is figyelembe kell venni. A bírói kezdeményezésben a Kúria tanácsa társadalombiztosítási határozat felülvizsgálata iránt indított peres eljárásban indítványozta, hogy az Alkotmánybíróság állapítsa meg a nemzetközi szerződésbe ütközését a megváltozott munkaképességű személyek ellátásairól és egyes törvények módosításáról szóló törvénynek azon rendelkezésének, amely az ellátás folyósításának feltételeként azt követeli meg, hogy a kérelem benyújtását megelőző időszak kétharmadára vonatkozóan a kérelmező tudjon biztosítási időt igazolni. Az indítványozó szerint a támadott rendelkezés ellentétes az Emberi Jogok Európai Egyezményébe foglalt tulajdon védelméhez való joggal, és ezen keresztül sérti az Alaptörvénynek a nemzetközi jog és a magyar jog összhangját biztosító rendelkezését. Az Alkotmánybíróság elutasította a bírói kezdeményezést, és megállapította, hogy a szabályozás nem tekinthető észszerűtlen előírásnak, már csak azért sem, mert az egészségbiztosítási pénzbeli ellátásokat egyebek között éppen a korábbi biztosítási idő igazolásának megkövetelése különbözteti meg az alanyi jogon járó ellátásoktól. Az Alkotmánybíróság megállapította azonban, hogy miközben a támadott rendelkezés önmagában nem ütközik nemzetközi szerződésbe, az adott rendelkezés egyes konkrét, egyedi ügyben történő alkalmazása az adott ügy egyedi körülményeire tekintettel kivételesen mégis az Egyezménnyel mint nemzetközi szerződéssel ellentétes eredményre vezethet. Az Alkotmánybíróság ezért alkotmányos követelményként állapította meg, hogy a vitatott rendelkezés szerinti időtartam meghatározása során a nem folyósított ellátás által keletkező biztosítási időt is figyelembe kell venni, amennyiben az EJEB konkrét, egyedi ügyben Magyarországra kötelező jogerős döntésében ezzel kapcsolatban megállapította az Egyezmény sérelmét. Az alkotmányos követelmény szerinti feltételek vizsgálata minden esetben az ügyben eljáró hatóságok, illetőleg bíróságok feladata.

Az Alkotmánybíróság bírói kezdeményezés alapján alkotmányos követelményként megállapította, hogy 2019. január 1-jét megelőzően a Közbeszerzési Döntőbizottság hivatalból való eljárásának kezdeményezésére vonatkozó, a jogsértés tudomásra jutásától számított hatvan napos határidő elteltét követően a tudomásra jutás kezdőnapja utóbb nem köthető a szabálytalansági eljárás megindításának napjához. A bírói kezdeményezés alapjául szolgáló indítványban foglaltak szerint a 2019. január 1-jén hatályba lépett, a közbeszerzési törvény módosításáról szóló törvény egy rendelkezésével a jogalkotó orvosolhatatlan, a jogbiztonság követelményével ellentétes, a visszaható hatályú jogalkotás tilalmát sértő állapotot idézett elő a közbeszerzési eljárás jogorvoslati rendszerében. Azzal, hogy a közbeszerzési törvény azon rendelkezését, amely szerint a jogorvoslati kezdeményezésre nyitva álló szubjektív jogorvoslati határidő számításakor a jogsértés tudomásra jutása időpontjának a közbeszerzési jogsértésre vonatkozó szabálytalansági eljárás megindításának napját kell tekinteni, olyan, korábban létrejött jogviszonyokra nézve is alkalmazni rendelték, ahol a jogorvoslati eljárás kezdeményezésére biztosított jogvesztő szubjektív határidő már letelt, sérül a jogbiztonság elve. Az Alkotmánybíróság a határozatában felidézte a visszaható hatályú jogalkotásra vonatkozó gyakorlatát, és megállapította, hogy nem sérti a visszaható hatályú jogalkotás tilalmát, ha az új jogszabályi rendelkezések alkalmazása a hatályba lépés előtt bekövetkezett jogi tényt nem módosítja hátrányos módon a jogalanyok számára. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a vitatott rendelkezések együtt-alkalmazásának létezik olyan alkotmányos értelmezése, amely nem eredményezi a jogállamiság követelményének megsértését, ezért a bírói kezdeményezést elutasította; ugyanakkor, hivatalból eljárva, alkotmányos követelmény megállapítását tartotta szükségesnek, annak érdekében, hogy vitatott rendelkezések együtt-alkalmazása az Alaptörvénnyel összhangban álló jogalkalmazói értelmezést eredményezzen. Eszerint az új, a jogsértésről történő tudomásra jutást másként szabályozó rendelkezés nem eredményezheti a hatályba lépést megelőzően eredménytelenül eltelt, hatvan napos szubjektív határidő újranyitását. Mindezekre tekintettel az Alkotmánybíróság alkotmányos követelményként megállapította, hogy 2019. január 1-jét megelőzően a Közbeszerzési Döntőbizottság hivatalból való eljárásának kezdeményezésére vonatkozó, a jogsértés tudomására jutásától számított hatvan napos határidő elteltét követően a tudomásra jutás kezdőnapja utóbb nem köthető a szabálytalansági eljárás megindításának napjához.

Az Alkotmánybíróság elutasította a Pécsi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság építésügyi tárgyban hozott ítélete alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt. Az indítványozó a panasz előzményeként előadta, hogy közigazgatási eljárást kezdeményezett, mivel második szomszédjánál olyan új létesítmények épültek, amelyek jelentősen akadályozták ingatlana zavartalan használatát. Az indítványozó kérte ügyféli jogállása figyelembe vételét is az eljárás során, azonban azt az eljáró hatóság megtagadta, mivel az indítványozó nem minősült az érintett ingatlan közvetlen szomszédjának. Az indítványozó álláspontja szerint az eljárás sértette a jogorvoslathoz való jogát, mert ügyféli jogállás hiányában nem tudta érvényesíteni a jogait. Az Alkotmánybíróság határozatában megállapította, hogy az eljáró bíróságok kétséget kizáróan és nagy részletességgel értékelték a vonatkozó jogszabályok szerinti ügyfél-fogalom elemeinek teljesülését, amelynek következtében arra jutottak, hogy az indítványozó nem rendelkezik ügyféli jogállással. Az Alkotmánybíróság hangsúlyozta, hogy hatásköre nem terjed ki annak vizsgálatára, hogy a bíróság helytállóan értékelte-e az eljárásban beszerzett bizonyítékokat, vagy hogy a tényállás és az abból levont következtetés megalapozott-e. Az Alkotmánybíróság csupán azt vizsgálhatja, hogy az eljáró a bíróságok az alkalmazandó jogszabályok alapulvételével kellő alapossággal megvizsgálták-e az indítványozó érintettségének kérdését és erről a döntésükben számot adtak-e. Ez jelen esetben egyértelműen megállapíthatóan teljesült, így az Alkotmánybíróság arra a következtetésre jutott, hogy a jogorvoslathoz való jog sérelme a támadott bírói döntés érdemi vizsgálata alapján nem volt megállapítható, ezért az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt elutasította.

Az Alkotmánybíróság elutasította a Kúria termőföldre vonatkozó elővásárlási jog tárgyában hozott ítélete alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt. A panasz alapjául szolgáló ügyben az indítványozó elővásárlási jogát kívánta érvényesíteni két ingatlan tekintetében, azonban az eladó a szerződést nem vele kötötte meg, többek között azért, mert állítása szerint az elővásárlási jogot tartalmazó okirat nem felelt meg a tartalmi követelményeknek, és a jogosultságot megalapozó körülményeket sem sikerült az indítványozónak hitelesített okiratokkal igazolnia. Az indítványozó bírósághoz fordult, és keresetet terjesztett elő az elővásárlási joga megsértésén alapuló szerződés hatálytalanságának megállapítása iránt. A megismételt eljárásban a Kúria mint felülvizsgálati bíróság a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte, és az indítványozó felperes keresetét elutasította. Az indítványozó alkotmányjogi panaszában kifejtette, hogy álláspontja szerint a Kúria olyan jogkérdésben döntött, amelyben (felülvizsgálati kérelem hiányában) nem lett volna hatásköre, és ez sérti a tisztességes eljáráshoz való jogát, valamint a jogállamiság elvébe ütközik. Az indítványozó szerint továbbá a tulajdonhoz való jogát sérti, hogy a döntés folytán elesett a már egyszer jogszerűen, az elővásárlási joga gyakorlásával megszerzett tulajdonától. Az Alkotmánybíróság az indítványozó a felülvizsgálati kérelem kereteinek túllépése miatt vizsgált tisztességes eljáráshoz való joga kapcsán arra a következtetésre jutott, hogy a Kúria a felülvizsgálati eljárásában nem akadályozta az indítványozót az eljárási jogai gyakorlásában. Az Alkotmánybíróság az indítványozó elővásárlási jogával összefüggésben nem állapította meg a tulajdonhoz való jogának sérelmét sem, mivel kifejtette, hogy az elővásárlási jogosult nem számít tulajdonosnak, és az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint az alkotmányos tulajdonvédelem a meglévő tulajdonra vonatkozik, nem biztosít azonban jogot a tulajdonszerzésre. Az Alkotmánybíróság tehát érdemi vizsgálata eredményeképpen arra a következtetésre jutott, hogy az eljárás kapcsán az indítványozó tisztességes eljáráshoz, illetve tulajdonhoz való joga sem sérült, így az alkotmányjogi panaszt elutasította.

Az Alkotmánybíróság visszamenőleges hatállyal megsemmisítette az államháztartásról szóló törvény egy rendelkezése szövegrészét, és elrendelte a folyamatban lévő ügyekben való alkalmazás kizárását. Az indítványozó kúriai felülvizsgálati tanács törvényi rendelkezések alkotmányossági felülvizsgálatát kezdeményezte a közigazgatási perrendtartásról szóló törvény alapján. A bírói kezdeményezés alapjául szolgáló ügyben a helyi önkormányzat ingyenes falugondnoki szabályozást látott el, amely alapján költségvetési támogatást vett igénybe. Az ügyben, és más hasonló tényállású ügyekben is a közös probléma az volt, hogy a helyi önkormányzatok által ellátott falugondnoki szolgáltatási tevékenység a Magyar Államkincstár által vizsgált időszak egészében be volt jegyezve a szolgáltatói nyilvántartásba, azonban a szolgáltatást egy meghatározott időszakban más forgalmi rendszámú gépjárművel látták el, mint amelyet korábban bejelentettek. Ezt a hiányosságot a helyi önkormányzatok később rendre pótolták, az új gépjárművek adatait bejelentették. A gépjárműveket állami pályázati forrásból cserélték le a szolgáltatást nyújtó önkormányzatok, ezért a szóban forgó ügycsoport tömegesen jelentkezett az országban. A fenti tényállás alapján a Magyar Államkincstár arra az időszakra, amelyben a nyilvántartásban még nem az új gépjárművek adatai szerepeltek, az államháztartásról szóló törvény vitatott rendelkezésére hivatkozással az állami támogatás egészét visszakövetelte. A Kúria álláspontja szerint aránytalan az adott időszakra vonatkozó támogatás egészének visszakövetelése pusztán amiatt, hogy a helyi önkormányzatok az új gépjármű adatait késve jelentették be; utalt továbbá arra, hogy a falugondnoki, tanyagondnoki szolgáltatás általában kis településeket érint, és általában idősek, fogyatékosok részére nyújtott szolgáltatásokat foglal magában és a támogatás egészének visszafizetése az érintett kistelepüléseknek komoly anyagi gondot okoz. Az Alkotmánybíróság határozatában megállapította, hogy a támadott rendelkezés ellentétes a hátrányt okozó visszaható hatály tilalmával, mivel a tényállás már a sérelmezett szabály hatályba lépése előtt létrejött, azt mégis alkalmazni kellett a folyamatban lévő ügyekben. A jelen ügy sajátos többletelemeként utalt az Alkotmánybíróság arra, hogy a sérelmezett jogszabályszabály-módosítás az ítéletek jogerejét lerontotta az ügyfelek hátrányára a folyamatban lévő közigazgatási jogvitákban; a támadott szabály alkalmazása által a jogerős közigazgatási bírósági ítéletek rendelkező része és indokolása a közigazgatási hatósági eljárásokban kiüresedett. Az Alkotmánybíróság így a sérelmezett rendelkezést visszamenőleges hatállyal megsemmisítette, és elrendelte, hogy azt a Kúria és bármely más bíróság előtt folyamatban lévő ügyben nem lehet alkalmazni.

Az Alkotmánybíróság hivatalból eljárva megállapította, hogy az Országgyűlés mulasztással előidézett alaptörvény-ellenességet valósított meg azáltal, hogy a közérdekből nyilvános adatra vonatkozó tájékoztatási kötelezettség nem teljesülése esetére nem biztosított hatékony bírói jogvédelmet az adatigénylőnek az információs önrendelkezési jogról és az információszabadságról szóló törvényben. Az Alkotmánybíróság hangsúlyozta, hogy a közérdekű adatok megismeréséhez és terjesztéséhez való jog védelme (összhangban az Alaptörvény közpénzek nyilvánosságára vonatkozó egyértelmű szabályával) megköveteli, hogy az adatigény minden tájékoztatásra kötelezettet illetően bíróság előtt érvényesíthető és kikényszeríthető legyen. Ennek hiányában az Alaptörvényből levezethető és a törvényben szabályozott adatkiadási, tájékoztatási kötelezettség lex imperfecta-vá válhat, ez pedig nem összeegyeztethető az Alaptörvénnyel. Az Alkotmánybíróság megállapította továbbá, hogy a törvényességi felügyeletet gyakorló szervhez fordulás lehetősége, arra tekintettel, hogy a törvényességi felügyelettel érintettek köre nem egyezik meg az adatkiadásra kötelezettek körével, illetve, hogy a törvényességi felügyeleti eljárásban nincs helye az adat kiadására való kötelezésnek, nem tesz eleget a követelményeknek, és jogérvényesítési lehetőség jelenleg nem áll az adatigénylők rendelkezésére. Mindezek alapján az Alkotmánybíróság az alaptörvény-ellenességet okozó szabályozási hiátus megszüntetésére hívta fel a jogalkotót 2020. december 31-ig.