AB határozat alkotmányjogi panasz elutasításáról

Az Alkotmánybíróság elutasította a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) 90. § (2) bekezdésének második mondata alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt. A támadott rendelkezés az erőszakos többszörös visszaesőkre vonatkozó büntetésfokozási szabály, amely a köznyelvben a „három csapás” szabály részeként ismert. Ennek lényege, hogy az a bűnelkövető, aki legalább három alkalommal követ el személy elleni erőszakos bűncselekményt, és ezzel erőszakos többszörös visszaesőnek minősül, súlyosabb büntetőjogi megítélés alá esik: az általa elkövetett harmadik bűncselekmény büntetési tételének felső határa szabadságvesztés esetén a törvény erejénél fogva a kétszeresére emelkedik, és ha ez a megemelt felső határ húsz évet meghaladna, a bíróságnak életfogytig tartó szabadságvesztést kell kiszabnia. Az eljárás alapjául szolgáló ügyben az indítványozót a másodfokon eljáró Pécsi Ítélőtábla rablás bűntette miatt mint erőszakos többszörös visszaesőt mérlegelés nélkül életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélte a Btk. 90. § (2) bekezdése alapján. A bíróság a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontját 25 évben állapította meg. Az indítványozó állítása szerint a kötelező életfogytig tartó szabadságvesztést előíró törvényi szabály elvonja a bírói mérlegelés lehetőségét, sérti a tisztességes bírósági eljáráshoz való jogot, valamint aránytalanul korlátozza a szabadsághoz való jogot. Álláspontja szerint a „három csapás” szabály alkalmazása olyan helyzetet is eredményezhet, hogy életfogytig tartó szabadságvesztést kell kiszabni akkor is, ha az egyes terhére rótt bűncselekmények önmagukban nem lennének életfogytig tartó szabadságvesztéssel büntethetők, ez pedig ellehetetleníti az egyéniesített büntetéskiszabást. Az Alkotmánybíróság határozatában megállapította, hogy a többszörös bűnelkövetőkkel szemben alkalmazandó, súlyosabb szankcionálásukat megengedő szabályok kidolgozása az állami büntetőpolitika körébe eső, a jogalkotó döntési kompetenciájába tartozó kérdés. Alkotmányjogilag az nem kérdőjelezhető meg, hogy ezen megoldások alkalmasak-e a kitűzött büntetőpolitikai célok elérésére, mindazonáltal az ismételt bűnelkövetés esetén irányadó szabályoknak is összhangban kell állniuk az Alaptörvény rendelkezéseivel. A testület leszögezte, hogy a visszaeső bűnelkövetőkkel szembeni szigorúbb fellépés a magyar büntetőjog bevett és alkotmányosan elfogadott eleme. A büntetett előélet figyelembevétele összhangban áll a jogbiztonság elvével, hiszen kizárólag jogerős bírósági ítéletekhez fűz jogkövetkezményeket. Az igazságszolgáltatásnak nemcsak lehetősége, hanem kötelessége is számításba venni ezeket a döntéseket. A súlyosabb büntetés ebben az értelemben nem az elkövető „múltjának megtorlása”, hanem az újabb, konkrét tett értékelése annak fényében, hogy az elkövető tudatosan és vállaltan ismételte meg a jogsértést. Az Alkotmánybíróság értékelése szerint a támadott szabályozás megfelel az arányosság követelményének, mert az erőszakos többszörös visszaesői minősítés kizárólag olyan korábbi elítéléseken alapul, amelyek súlyos, személy elleni erőszakos bűncselekményekhez kapcsolódnak, és ezért érdemben indokolják a fokozott büntetőjogi fellépést. Lényeges továbbá, hogy a törvény nem korlátlanul veszi figyelembe az elkövető előéletét, hanem csak az egymáshoz időben viszonylag közel eső elítéléseknek tulajdonít büntetésfokozó jelentőséget, ezzel biztosítva a jogkövetkezmények kiegyensúlyozott és előrelátható alkalmazását. Mindezek alapján az Alkotmánybíróság arra a következtetésre jutott, hogy a támadott rendelkezés nem sérti sem a tisztességes bírósági eljáráshoz való jogot, sem a szabadsághoz való jogot, ezért az alkotmányjogi panaszt elutasította.